Faluközösségünk „szürke eminenciásai”: kurátorok, harangozók, kántorok

Vajda Géza bácsi (1921–2005) Ekecsen született, Csicsóra nősült, és attól fogva haláláig hűségesen szolgálta választott faluját. A borbélymesterség mellett méhészkedett és hosszú ideig a csicsói református egyházközség kurátora–gondnoka volt. Az egyházközség világi elöljáróit, a presbitereket és azok vezetőjét – a gondnokot – az egyháztagok választják. Pál apostol tanítványának,  Titusznak szóló levelében leírja, milyennek kell lennie a presbiternek: „mint Isten sáfára legyen feddhetetlen, egy feleségű férfiú, a kinek hívő, nem kicsapongással vádolt avagy engedetlen gyermekei vannak. Nem önkényeskedő, nem indulatos, nem részeges, nem kötekedő és nem haszonleső, hanem vendégszerető, a jóra hajlandó, józan, igazságos, kegyes, önmegtartóztató, aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket”. Géza bácsi ilyen volt. Kitartó, hűséges, előrelátó és odaadó.

Mindkét nagyapám próbára tevő időkben volt gondnok. Bödők Pál, mikor a református iskolát építették. Nagy Elek a második világháború idején. Őt ebben a nehéz időszakban magánéleti tragédia is érte. Két fia volt a fronton, mikor egyetlen lányát elvesztette. Az egyházközség lelkészének kevés idő elteltével ugyanezt a tragédiát kellett megélnie. Nagyapám csak egyszerű paraszt volt, de kiállta a próbát. Megőrizte emberségét, józanságát. Gyermekkorom kurátorai voltak – a teljesség igénye nélkül – id. Tárnok Sándor, Vajda Géza, Görözdi Lajos, Nagy Elek (molnár Nagy Lajos fia), Papp Dénes. Ők az 1960–1970-es években vállalták el ezt a tisztséget, amikor sok ember nem merte hitét megvallani.

(A képen Szép Kálmán egyházfi, Nt. Mikes László, Molnár Béla kolozsnémai kántor, Csóka Lajos kolozsnémai gondnok, Vajda Géza gondnok, Görözdi Lajos gondnok. 1964-es konfirmálás–ágendázás idején)

Gyermek- és ifjúkorom utcaképéhez tartozott Szép Kálmán bácsi (1905–1988). Minden áldott nap, esőben, hóban, szélben, tűző napsütésben, reggel, estefelé szürkületkor – mikor honkorodik –, télen sötét este láthattuk alacsony, mokány alakját házunk előtt elhaladni. Ment a református templomba, harangozni. Reggel 7-kor harangozott, télen 8-kor, istentiszteletek előtt háromszor, a halottakra temetésig minden nap kétóránként 8 órától este hatig. Legtöbbször a nagy harangot húzta, de beharangozáshoz mindhárom harangot meg kellett szólaltatnia. Pedig az ő idejében nem gombnyomás jelentette a harangozást. Először is, minden időjárástól függetlenül, otthoni gondját hátrahagyva el kellett a templomba mennie. Ott létrán felmászni a toronyba – lépcső csak a karzatig vezet – és kötéllel meghúzni a harangokat. Két haranggal még valahogy el lehetett bírni, de a harmadik harang húzásához már segítség kellett. Volt fiatal, aki virtusból mindhárom harangot húzta egyszerre. A nagyot és a középsőt egy-egy kezével, a kis harang kötelét pedig lábára kötötte, azzal húzta a kisharangot. Szép bácsi a harmadik haranghoz segítséget hívott. A gyerekek mindig szívesen segítettek neki. Beharangozáshoz az istentiszteletre gyülekezők közül került önkéntes, máskor, iskolaidő alatt a tanító nénitől kért kisiskolást a református iskolából. (Odajárt az alsó tagozat 3., 4., 5. osztálya). A harangozás mellett a földműves szövetkezetben dolgozott, még nyugdíjasan is, sok kortársával együtt. Szép Kálmán bácsi már elmúlt hetven éves, mikor idős korára és megfogyatkozott erejére hivatkozva felmondta szolgálatát. Jó ideig nem tudták pótolni, a presbitérium tagjai harangoztak felváltva, mikor végül idős Vida Sándor és felesége, Eszti néni elvállalták az egyházfi szolgálatot. Szorgalommal, odaadással és hűségesen szolgáltak, szinte Sanyi bácsi haláláig.

A katolikus templomban ma már szintén automatikusan vagy gombnyomásra harangoznak. Az automatizálás előtt ők úgy segítettek a harangozójukon, hogy a harangok kötelét levezették az előtérbe. Ott két harang lakik a toronyban, kis- és nagyharang. Az első világháborúig mindkét templomban három harang volt. Ekkor elvitték az összes harangot, s – minő ellentmondás – ágyút öntöttek belőlük. Csak a kisharangokat hagyták meg. Aztán idővel pótolták a nagyharangokat. A reformátusok mindkét hiányzót, a katolikusok egyet.

Néhány harangozó:

Református: Keszegh János, Nagy József, Szép Kálmán, felváltva a presbitérium tagjai, idős Vida Sándor, Varga Kálmán, jelenleg pedig Fél Dénes és Irén.

Katolikus: Bódis István, Horváth Jenő, Misák Lajosné Emília, Winter Gizella, Vargáné Ott Magdaléna, Bognárné Bors Mária, Specziár József-Bandi, jelenleg pedig Károlyiné Bognár Bea.

A harangozók–egyházfik mellett az egyházközségekben kántorok is működnek. Az egyikükről, nagybátyámról, Nagy Istvánról szeretnék írni.

Szépapám (ükapám apja), Nagy Ferencz nemesi levelében (ez egy bőrkötésű, többoldalas, pecséttel ellátott okmány, ükanyám hagyatékában leltük, én őrzöm, a Széchenyi levéltár restauráló műhelyében 2009-ben felújíttattuk – ide kattintva megnézheti) ezt írják az ő ükapjáról:

„nagy attyokra Istvánra a Hegedűs név azért ragadott, mert egyébb munkára alkalmatlan lévén, hegedűléssel kereste élelmét. Nemzetségök azómban mind e mellett közönségessen nem csak Hegedűsöknek, hanem inkább Nagyoknak neveztetett.  …  Költ szabad királyi Komárom városában az ezer nyoltzszáz harmintz negyedik esztendei Sz. György hava nyoltzadikán kezdődve tartatott Köz Gyűlésből”. Azaz 1834. április 8-án. Nem tudjuk, szerzett vagy született betegsége volt-e. Mivel ő 1728-ban kapta nemesi levelét, lehetett akár a Rákóczi-szabadságharc hadirokkantja is. De nem tudhatjuk, ez nincs az ükunoka levelébe beleírva. Ők még Aranyoson (Csallóközaranyos akkori neve) éltek. Dédapámat özvegy édesanyja hozta magával Csicsóra, amikor másodszor is férjhez ment a szintén özvegy Marton Jánoshoz.

Nagybátyám, Nagy István (1932–2009) ötödik gyermekként született a családba, három bátyja – Imre, Géza, Károly – és nővére után. Ilonka a család nagy bánatára 19 éves korában meghalt. (A képen Nagy István. „Szépen hermónikáltál Petyuskó” – szokta apám mondani öccsének.) Amennyire elmondható egy parasztcsaládról, hogy zenekedvelő, akkor ők azok voltak. Mindenesetre láss csodát! A kilencedizigleni szépapánk eme leszármazottainak is volt hegedűje! Apámon kívül ezen a hegedűn jól vagy kevésbé jól, de mindenki játszott. Mindannyian szépen énekeltek, hárman közülük a férfikórusban (a vegyeskórusról olvashattak cikket az egyik számban). Károly bátyám a citerazenekar oszlopos tagja volt. Pista bátyámmal pedig az 1950-es évek muzsikus bandájának hegedűsei és vezetői voltak. Mind a négyen presbiterek is voltak, más-más időszakban. (Az egyház törvényei szerint testvérek, közeli rokonok nem viselhették egyszerre ezt a tisztséget.)

Kántor–egyházzenész: Az énekes szertartásokat orgonán és énekszóval vezető egyházi személy. Falunkban a kántori tisztséget az egyházi iskolák kántortanítói látták el (pl. Kapitány Gyula református és Hrotkó Sándor katolikus kántortanító), akik tanítói végzettségen kívül kántori képesítéssel is rendelkeztek. Előénekesek segítették munkájukat. Bár egyháztagjaink őket is kántornak nevezték, valójában nem voltak azok.

Pista bácsi a református templom orgonáján saját erejéből tanult meg orgonálni, de később zeneiskolát is végzett Nagymegyeren, ahol zongorázni tanult és tökéletesítette kottaolvasási ismereteit. Így lett belőle kántor. Idős korában is járt evangelizációkra, kántori találkozókra. 17 éves korától haláláig, 77 éves koráig minden istentiszteleten ő orgonált. Ebben csak ifjú korában a katonaság, öregségére pedig szívproblémái akadályozták meg néha. 2009. július 31-én, pénteken is már a vasárnapi istentiszteletre készült, amikor elvesztette eszméletét és többé már nem tért magához. Vasárnap hajnalban ment el. Ekkorra azonban már volt utánpótlása, ifjú Mező András, szorgalmas, becsületes és tehetséges fiatalember.

Csicsón, a református templomban egybillentyűsoros, sípos orgona van. A sípok megszólaltatásához a levegőt lábfújtató segítségével szolgáltatták. Később a lábfújtatót motorra cserélték. A „pedálozás” nem volt olyan kaland, mint a harangozás. Gyerekeket nehezen lehetett rávenni. Pista bátyámnak Fehérváry Kálmán bácsi fújtatott legtöbbször. Domonkos Dezső is szokta Pista bácsit helyettesíteni, neki Bognár Zoltán fújtatott, de gyerekkorában Dezső, mivel érdekelte az orgonálás, maga is szokott fújtatni.

Megemlítek néhány előénekest, kántort, ahogy a faluban nevezték őket.

Reformátusok: legid. Beke Gyula (id. Beke Gyula kurátor apja), Beke Károly, Győri Istvánné Nagy Irén, Bödőkné Nagy Judit.

Néhány katolikus előénekes: Szalai Antal-Tóni (orgonált is), Bognárné Bors Mária, Szabóné Várady Gizella, Váradyné Lakatos Erzsébet, Vargáné Ott Magdaléna, id. Magyarics Gusztáv, Specziár János, Specziár József-Bandi, Sztahó Tibor, Szalainé Kovács Mária és húgai.

Ezt a szomorú éneket Károly bátyám és Pista bátyám hagyta rám:

„Lombhullató ősznek szomorú látványa

Őszülő embernek nehéz a világa.

Mert ahogy a fának lehull a levele,

Szegény ember úgy megy feledésbe, a sír fenekére.” Rubato: tetszőleges ütemben.

Szöveg: Nagy Károly, zene Nagy István, 1997

Nagy Amália, 2016. június 4.