A Csicsói Önkéntes Tűzoltó Testület történetéből

Tűzoltók című album

 

     Markusovszky Béla 1911-ben kiadott könyve, A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség története szerint 1871-ben, amikor a szövetséget megalapították, az országban megalakult tűzoltóegyletek száma 147 volt. A szövetség kötelékébe ezek közül csak 49 tartozott. Az egyik a 49-ből a komáromi volt. Hogy a maradék 98 között ott volt Csicsó és a környező falvak közül is néhány, azt abból tudjuk, hogy 1969–1970-ben nagyszabású ünnepségeket tartottak a helyi tűzoltóegyletek Csicsón, Füssön és Nemesócsán, megalakulásuk 100. évfordulóján.

     Magyarországon az önkéntestűzoltó-mozgalom kezdete az 1830-as évekre nyúlik vissza, ekkor alakult az első tűzoltóegylet. A nagyobb településeken a kiegyezést követően, 1867 után jöttek létre önkéntesen szerveződő egységek. Ezeket az egyesületeket helyi kezdeményezésre alapították, tagjaik önként látták el feladataikat, létesítési és működési költségeiket pedig közadakozásból biztosították.

     „Az, hogy a vagyonbiztonságot fenyegető s gyakoriság tekintetében valamennyi elemi csapás között a legelső helyen álló tűzvészek ellen kellene

 valamit tenni, már korábban sem képezte vita tárgyát. A harangok meghúzatását abból a célból, hogy a tüzet megfékezzék, csak itt-ott a nagyvilág zajától s haladásától távol eső zugban épült falucskának egynémely papja rendelte el” – idézet a könyvből. Így volt ez nálunk is. Sőt, mindkét templom harangjait megszólaltatták ilyenkor. Ha nálunk a két templom harangjai egyszerre szólaltak meg, az bajt jelentett (így figyelmeztettek különféle veszedelmekre, nem csak tűzvészre), ezért még ma is betartják, hogyha úgy adódik, de nincs vész, legalább pár másodpercnyi időt hagynak a templomok egymás harangozása között. A tűzvédelem tehát nagyon fontos volt a falu életében. Elsősorban a megelőzésre fektettek nagy hangsúlyt. Többféle módon is védekeztek a tűz nemkívánatos fellobbanása és terjedése ellen. Ezt a célt szolgálta elsősorban, hogy a falu baktert alkalmazott. A bakter este 9 órától hajnalig őrködött. Éjfélig óránként kiáltozott. Csicsón ezt: „Hallja minden háznak ura! Kilencet (10, 11) ütött már az óra, térjen minden nyugovóra! Tűzre, vízre vigyázzatok, hogy semmi kárt ne valljatok!”. És: „Éjfélt ütött már az óra, térjen minden nyugovóra!  Ajtód, kapud jól bezárjad! Isten áldja meg a házad!” Egészen reggelig rótta az utcákat, de már csendben. Sőt, nagy munkák idején, például aratáskor, napközben is járta a falut. A határt pedig csőszök őrizték. Ezenkívül a portákat, a gazdaságot is igyekeztek a családok maguk is óvni. Ilyen óvintézkedések voltak: vödrökben vizet tartottak kint a fal mellett, az istállóban, konyhában; este, lefekvéskor ellenőrizték, tele vannak-e a vödrök. Ruhájukat gondosan fekhelyük közelébe rakták, hogy baj esetén a lehető leggyorsabban fel tudjanak öltözködni. A kút mellett állt a vonyó-tűzvonyó: hosszú rúd, tűz esetén pl. kukoricacsuhét kötöttek rá, és ezzel próbálták lehárigatni a szerhatetőről-nádtetőről a tüzet.

     Sajnos pontos dátumot nem tudok mondani, de legnagyobb valószínűséggel falunkban 1870-ben alakulhatott meg az önkéntestűzoltó-egylet. (Készült egy „ünnepi” kép 1950-ben, ami meglehet, hogy jubileumi volt.) A legrégibb tűzoltószertár a Felső utcában volt, a Kishídnál (akkor persze még semmilyen híd nem volt ott, a legelsőt az 1950-es évek vége felé emelték), a zárda előtt, majdnem ott, ahol most egy ház áll. Itt volt az egyik községi kút. A másik kutat a mostani posta mellett ásták – az újonnan fúrt kúttal szemben. A harmadik lent volt az Alsó faluban, a Tó végén. Ezek ásott gémeskutak voltak, ahogy az összes többi kút ezen a tájon.

      Az 1950-es években új tűzoltószertár épült a zárda falához „ragasztva”, az akkori mozi mögött. (A mozi helyén az óvoda új része épült.) Itt még csak kézi tűzoltófecskendőjük volt és lajtos kocsijuk, amiben a vizet tárolták, és amiket lovak vontattak a tűz helyszínére. valószínűleg 1970-ben volt egy nagy ünnepség, a Csicsói Önkéntes Tűzoltó Testület megalakulásának 100. évfordulóján. Akkor még ez az épület állt. Itt előtte, a laposban tartották az ünnepséget. Gyerek voltam, nem emlékezem pontosan az eseményekre, de emlékezem nagybátyámra, Bödők Vilmosra, aki felöltötte régi tűzoltóparancsnoki egyenruháját, és abban vette át kitüntetését. Nagybátyám büszkén emlékezett azokra a tűzoltóbálokra, amelyeket, mint parancsnok, nyithatott meg és ahol ő kérhette fel először táncra a grófnét. Felvonultak az idős és fiatal nemzedék önkéntes tűzoltói, a helyiek, de eljöttek a környékbeliek is. Füssön és Nemesócsán is tartottak hasonló rendezvényeket. Nemesócsán a csicsói tűzoltók megkapták első motoros fecskendőjüket.

      Az 1970-es évek legelején megépült községünkben a komáromi járás akkor legmodernebb, tornyos tűzoltószertára a valamikor községháza, később kis bolt helyén. Ebben az épületben két tűzoltókocsi is elfért. Tűzoltóversenyeket, bemutatókat rendeztek, fiatalokat toboroztak.

     Néhány tűzoltóparancsnok, akikre emlékezem, vagy akikről még édesanyámtól tudok: nagybátyánk, Bödők Vilmos (1910–1978), Keserű Béla, mozitulajdonos (1891­–1962, 1950-es évek), majd utána Keserű bácsi vője, ifjú Vida Lajos (Jókai utca, 1924–1996), aki évtizedekig viselte lelkiismeretesen ezt a tisztséget. Több tűzoltókról készült fényképet, neveikkel együtt, a google Amália Albumarchívuma Tűzoltók című albumában találhatnak. Ha elolvassák a képek alatti neveket, látják, hogy a tűzoltóság családi hagyomány volt, apáról fiúra szállt és sok testvér is van közöttük. Megemlítek párat, a teljesség igénye nélkül: idős és ifjú Vida Lajos kovácsmesterek, legidősebb Beke Gyula és fiai idős Beke Gyula tűzoltóparancsnok és Beke Dezső. Idős Misák Lajos és unokatestvérei id. Misák Pál és id. Misák Endre, valamint idős és ifjú Mészáros Lajos. Sorolhatnám tovább.

Itt láthatják az ünnepi képet, közülük már csak idős Bognár Gyula, Balázs László és Kollár Károly él.         

 

Önkéntes Tűzoltó Testület – 1950, Csicsó, a zárda mellett a „laposban”

 Felső sor balról jobbra: Misák Lajos (Lali), Domonkos Elek (Kiselek),Papp Dénes, id. Dudás László, id. Kolocsics M​ihály (Miska), Kollár Károly (Karcsi), Molnár László (Laci, Imre testvére), Nagy József (Beke), id. Belák Vilmos (Vili), Magyarics Károly (Karcsi, apja Gyula), Balázs László

Második sor balról jobbra: Nagy Imre, id. Bödők László, id. Décsi Pál (Pali), Bognár Károly, Németh Géza (rakodónál​), Görözdy Károly, Gulyás Kálmán, Mydliár Gregor, Rácz Lajos (Lajcsi), id. Ábrahám Antal

Harmadik sor balról jobbra: id. Fél Vince, Nagy Dénes (dohányos), Nagy Sándor, Keserű Béla (parancsnok, mozitulajdonos), legid. Kustyán József, Lietavec Štefan, id. Décsi Sándor, Nagy Lajos (dohányos), id. Nagy Vilmos

Alsó sor balról jobbra: id. Bognár Gyula, id. Gaál Lajos, Kolocsics Viktor, id. Csóka József, Nagy Miklós (zsoké), Fojtik Fülöp, Balázs Lajos.

    Hadd emlékezzem meg három nagy tűzről. Az elsőről édesanyám mesélt sokszor.

A 2. világháború idején sok tüzet a bombázó repülőkből kipattanó szikra okozott. Az 1944. szeptember 14-ei nagy tűzvészt azonban emberi mulasztás okozta. A tűz az Alsó utcában Domonkos Istvánéktól indult (Véghné Terus néni, Balázs doktor). Hátul, a pajtában pipázó napszámosok okozták. A csicsóiak 10 percen belül ott voltak, de egy órán belül a szomszédos települések tűzoltói is oltották a tüzet. A nagy erőfeszítések ellenére halász Décsi Károlyéktól (most Pinke Etus néni és Koller Kati néni házai) kezdődően felfelé aránylag kis területen, Gaál Andrásékig bezáróan (Berecz Árpád), az utca kanális felöli oldalán is, nagyon sok, úgy 13 épület vált a tűz martalékává. A házak nádteteje, pajták szénával, szalmával tele, könnyen lángra lobbantak. A falu összefogásának köszönhetően minden családot szinte még aznap elhelyeztek, ahol aztán évekig laktak. Egészen addig, míg fel nem tudták építeni új házaikat. Pedig az életükön kívül mindenük odaveszett. Kevés hiányzott ahhoz, hogy apai és anyai nagyszüleim, anyai nagynénémék házait is elérje a tűz. Nem lehet csodálkozni, hogy anyám oly sokszor emlegette, hiszen közvetlenül is érintett volt.

      A másik tűzvészről Baráth Zsigmond így emlékezett meg: „Gyerek voltam, így emlékeim a részletekben lehetnek pontatlanok, de úgy emlékszem a következő év, 1945  kora nyarán, egy, az említettnél alig kisebb tűz (a Google-ban névtelennek jelölt utcában) összesen öt házat pusztított el.  Ez a névtelen utca a volt masinaszín helyével (földrajzi megjelölése: ÉSZ: 47 4607,65, KH: 17  4550,86) szemben található. Az utolsó leégett házban lakott, azt hiszem, nagynénjééknél Tarcsi Vilma néniéknél, akkori legjobb barátom, Győri István (Pityu), akit a faluban sokan Tarcsi Pityunak emlegettek. Az ő házuk az Erecsi úttal közvetlenül szomszédos volt. Az út másik, nyugati oldalán nem volt épület, így a tüzet ez a beépítetlen sáv fogta meg.” Az említett tűz, az általam említett 1944-es, a névtelen utca pedig a valamikori Taliga út, ami az Árokhát mögött húzódott az Erecsi úttól a temetőig. (N.A.)

      A harmadik tűzvésznek gyermekként magam is tanúja voltam. Ha jól emlékezem az évre, 1973-ban szemben velünk Orieskáék házának a nádteteje teljesen leégett. A tűz főképp azért nem terjedt tovább, mert a szomszéd házak akkor már pala- vagy cseréptetősek voltak. A csicsói tűzoltók ugyan gyorsan kijöttek, ám a helyszínen derült ki, hogy nincs víz a tűzoltókocsi tartályában. Próbáltak kézzel szívatni a kanálisból, de az nagyon nehézkesen ment. Így a tüzet végül – már nem emlékszem pontosan – a nemesócsaiak vagy a komáromiak oltották el. Kora őszi délután volt, ketten voltunk otthon a húgommal. Mikor észrevettük a tüzet, az még nagyon kicsi volt, de a szomszéd már vödörből próbálta oltani. Mivel magasan a tetőn égett a nád, nem sok sikerrel járt. Azután egyszerre félelmetes erővel lángra lobbant az egész tető. De ekkor már sokan szaladtak segíteni. A szél felénk fújta a szikrákat. Mi a húgommal gyorsan becsuktuk az ablakokat, áramtalanítottuk a házunkban található elektromos szerkezeteket. Mire ezzel végeztünk, kikapcsolták a villanyt az utcánkban, mert a lángok már vészesen közel lobogtak a villanyvezetékekhez. A tűzoltóknak köszönhetően azonban a nádtetőn kívül minden ép maradt. A vályogház falai, ajtókkal, ablakokkal és a mögötte álló új cseréptetős ház is. A szomszédok, az utca és a falu lakói még a lángoló tető alól megkezdték a ház kiürítését, estére minden holmi biztonságba került. A családot pedig az új hátsó részbe költöztették, ahol a nagyszülők laktak. Ekkor is tapasztalhattuk – mint például az árvízkor – a lakosok összefogását, és amit szeretnék kiemelni: dr. Snoha Štefan körzeti orvosunk rátermettségét. Nemcsak jó szervezőkészségről tett tanúbizonyságot, hanem a lényéből áradó kedvességével mindenkit meg tudott nyugtatni.

     Azóta is volt több tűz, sőt tudjuk, gyújtogatás is.

     A társadalmi–gazdasági átalakulás nem kívánt következménye, hogy az önkéntestűzoltó-mozgalom jelentős mértékben elsorvadt és csak azokon a településeken él tovább, amelyeken hagyományai erősek voltak, az önkormányzatok felismerték a helyi tűzvédelem nélkülözhetetlenségét és anyagilag is támogatták az egyesületeket. Falunkban sajnos feloszlott a testület, a tűzoltószertár erősen romlásnak indult. Tavaly, 2015-ben azonban magánszemélyek, Keserű Béla és Vida Lajos utódai megkezdték az épület felújítását, amit hamarosan befejeznek. Remélem, módot találnak arra, hogy a felújított épületben méltóképpen megemlékezzenek erről a nagy múltú, bár megszűnt tűzoltótestületről, amely pár év múlva 150 éves lenne. Nem tudhatjuk még, mit hoz a jövő. Lehet, hogy ismét feltámad Csicsón, és nem csak Csicsón ez a mozgalom. Kívánjuk.

Nagy Amália

 

Emlékezés az önkéntes tűzoltókra

1943–44

 

Írta: Vida Sándorné Beke Eszter (1937)

2016 júliusa

Hat-hét éves koromra emlékezem vissza. Abban az időben a tűzoltóságot nagyra becsülték. Munkájuk sokrétű volt, hisz a falu házai nádtetősek voltak, a fafűtésű sparheltekből gyorsan kipattant a szikra és könnyen lángra lobbantotta a nádtetőt. A tűzoltók akkor még kézi erővel oltották a tüzet. A vizet a kútból húzták, kannákba öntötték, majd kézről kézre adogatva hordták a tűzre. Ha a tető gyulladt ki, a tűzoltók felmentek a tetőre-padlásra és létrán állva adogatták fel a kannákat, úgy mentették mindazt, ami még menthető volt. Akkor az emberek sok mindent tartottak a padláson. A nádtetős padlás előnye volt, hogy hűs, száraz levegőjű volt. Így itt tárolták a füstölt kolbászt, sonkát, szalonnát és a zsírt is. Az itt tárolt élelmiszer nem romlott meg, csupán kiszáradt, sőt még a legyektől, bogaraktól is védte őket a padlás homálya.

 

Önkéntes Tűzoltó Testület – 1940-es évek: Felső sor balról jobbra: Németh Vince Alsó u., Nagy Dénes (dohányos) Árokhát, Décsi Lajos Felső u., Nagy Károly és Nagy Lajos testvérek Alsó u., Pál Gyula-Gyuszi, Kopsa Pál Középső sor: Benkóczi Vendel Árokhát, idős Vida Lajos kovács Árokhát, idős Domonkos Imre szabó, Martinkovics Aladár intéző, Paksi Rudolf jegyző, idős Fél Vince, Gulyás Antal-Tóni Ülnek: legidősebb Beke Gyula trombitás, Ábrahám Antal bognár, idős Bödők Vilmos, Kovács Ignác

 

Az én édesapám is tűzoltó volt, legidősebb Beke Gyula. Ő volt a tűzoltók trombitása. Minden vasárnap reggel 7 órakor lovára ült és így járta az utcákat, s fújta a gyülekezőt a tűzoltóknak. Hívta őket gyakorlatozni a tűzoltószertár elé vagy a levente-udvarra, a zárda mellé. Ha tűz volt a faluban, szintén ő fújta a riadót, amire a falu népe futott kannákkal, hogy minél előbb el tudják oltani a tüzet. Sok helyen volt tűz a házakban vagy a házak melletti kazlak gyulladtak ki, melléképületek égtek le.

 A nyári aratási időszakban komoly feladatuk volt a tűzoltóknak.  Rendszeres nappali-éjjeli szolgálatban voltak – fiatalok nappal, férfiak éjjel –, hogy tűz esetén minél gyorsabban és hatékonyabban fel tudjanak lépni.

Mikor megérkezett a jó idő, tavasszal nagytakarítást kellett a házaknál végezni. A tűzoltók ekkor is helyt álltak. Az ő feladatuk volt házról házra járni és ellenőrizni. Ketten végezték az ellenőrzést. Egyikük a padlást, másikuk az udvart nézte át, nincs-e gyúlékony anyag, ami tüzet okozhat. A kémények állapotát is megvizsgálták. Ha hibát találtak, felszólították a gazdát a hiba kijavítására.

A tűzoltók télen sem tétlenkedtek. Rendszeresen összejöttek a leventeotthonban, a későbbi moziban, színdarabokat tanultak be, amelyeket be is mutattak a falu lakosainak. Emlékezetes számomra a „Sári bíró” című előadás. Augusztusban, búcsú napján rendszeresen tűzoltóbált rendeztek, májusban majálist tartottak, ahol lepényevés, zsákban ugrálás stb. szórakoztatta az ifjúságot.

A tűzoltók nehéz munkája könnyebb lett attól kezdve, hogy motort és tömlőket kaptak. Tűz esetén a motort leengedték a kútba, az szívta a vizet a tömlőkbe, és így fecskendezték a vizet a tűzre. Ha volt a közelben kanális, akkor abból oltottak. A motort idős Vida Lajos kovácsmester–gépész kezelte. A tűzoltóparancsnok Keserű Béla bácsi volt, aki tűzoltásban végzett munkájáért számos kitüntetést kapott.

Béla bácsi után ifjú Vida Lajos kovácsmester lett a parancsnok, de ez már a későbbi években történt. Ekkorra már megnőtt az önkéntes tűzoltók száma, sokan beléptek a testületbe. A tűzoltók tűzoltókocsit kaptak, ami már jelentősen megkönnyítette munkájukat. A fiatalabb tűzoltókkal Vida Lajos tűzoltóparancsnok foglalkozott, az iskoláskorúak pedig az iskolában sajátították el a tűzoltás elméleti részét. A gyakorlati részt az idősebb tűzoltók tanították a kastély – akkori iskola – udvarában. Az ifjúsági csapatok – külön lány- és fiúcsapatok – évente részt vettek a járási tűzoltóversenyen, amelyen mindig szép helyezést értek el. A lányok nemegyszer az első díjat hozták haza, sőt országos versenyen is győztek.

Ifjú Vida Lajos szorgalmas munkájáért, az önkéntestűzoltó-testületben kifejtett tevékenységéért magas állami kitüntetést kapott. Mindvégig komoly feladatnak tartotta a tűzoltóságot, melyet nagy szeretettel végzett, főleg a fiatalok körében, akikkel megszerettette ezt a munkát.

Sajnos ma már ezek a vezetők nincsenek közöttünk. A tűzoltószertár gazdátlanná lett, az évek folyamán az épület állaga megromlott. Egészen 2015-ig tartott ez a folyamat. Vida Aranka tanárnő szívügyének tartotta édesapja, néhai Vida Lajos tűzoltóparancsnok hagyatékának ápolását, ezért elkezdte felújítani a tűzoltószertárt. Az épületet kívül-belül felújították. Ígéret van arra, hogy új tűzoltókocsit kapnak. Vida Aranka új tűzoltócsapat megalapítását is szorgalmaz.

Fontos lenne, hogy a falu ifjúsága megtalálja helyét ebben az önkéntes tűzoltószervezetben, s ott nagy szeretettel végezze munkáját.

Hajrá! Sok sikert kívánunk az ifjú csapatnak!

 

Emlékezés az önkéntes tűzoltókra

1956 utáni idők

 

Írta: idős Misák Pál (1942)

2016 augusztusa

Úgy kezdeném, hogy, minket, fiatalokat Vida Lajos bácsi, a szövetség elnöke (aki haláláig az maradt) 1956-ban beszervezett a tűzoltótestületbe. Megkezdtük a gyakorlatozást mint ifjúsági raj. Elejével csak a járási versenyekig jutottunk el, de kb. a harmadik évben a kerületi versenyre is eljutottunk, akkor még mint a nagymegyeri (Čalovo) járás része. Néhány kazaltűz oltásában is részt vettünk. Akkor a tűzoltószervezetnek volt egy 805-ös Tatra tűzoltókocsija teljes felszereléssel, 8-as tűzoltómotorja, A, B, C méretű tömlői stb. Amikor 1960-ban komáromi járás lettünk, ott még egy évet versenyeztünk, utána pedig bevonultunk katonának két évre. Katonaság után újra megszerveztük a tűzoltórajt, de akkor már mint felnőtt raj vettünk részt a versenyeken. Közben, az aratás alatti időkben éjjeli szolgálatot tartottunk a tűzoltószertárnál. Akadt egypár tűzeset, amelynél oltottunk.

Balról jobbra: Vida Lajos, Jezsó Ferenc, Nagy Ferenc, Kósa Gyula, Papp Dénes, Domonkos Ede, Fehérváry Miklós, Várady Alajos, Nagy Ferenc-missziós apja, Középső sor: Ferenci Károly, Kustyán Lajos, Livinka Štefán, Vendég Károly, Petróczi József, Csémi Gusztáv, Misák Pál Alsó sor: Gaál Viktor, Kollár József, Gaál Lajos, Görözdi Lajos, és a sapka nélküli idegen, csak jött a járási alelnökkel, aki pedig az utolsó és Ratimorsky Mikulás

 

Azután felépült az új „tűzoltóotthon”, ahol már nagyobb volt a hely. Minden a helyére került az új épületben. Ott tartottuk a megbeszéléseket. Addigra a korosztályunk kinőtte a versengést és ráhagytuk az ifjabbakra. Mi pedig a versenybizottságok munkájában vettünk részt. A dunaszerdahelyi járásban is voltunk versenybírók, ők meg a komáromi járásban voltak bírók. Engem beválasztottak a járási vezetőségbe, később a kerületibe. Pár évre rá az országos, Föderális Csehszlovák Tűzoltó Testület vezetőségi tagja lettem.

Vida Lajos bácsinak köszönhető, hogy ilyen jól működő szervezet lettünk. A komáromi járás egyik legjobban működő szervezete voltunk. Voltak problémák köztünk, nem mondom, ezek mind a korkülönbségből adódtak, de mindig megoldottuk őket.

A 100 éves jubileumi nagy ünnepség pontos dátumára sajnos én sem emlékszem. Érdeklődtem azoktól, akik még élnek közülünk, sajnos senki nem emlékszik az évre. A legnagyobb valószínűséggel, amire mindenki gondolt, az 1970. év volt.

Megemlíteném még a „pionír” rajokat. Az iskolás gyermekeket beszervezték a versenyekbe, amelyeknek a neve „Láng” volt. („Plameň” – még manapság is megrendezik – N.A.) Itt is szép eredményeket értünk el. Kovács Ferenc tanító úr tanította az elméletet a gyerekeknek, mi meg a tűzoltógyakorlatot tartottuk. Ez nagyjából azt az időt tölti ki, amikor én mint tűzoltó tevékenykedtem. Dátumokra sajnos nem emlékezem, mert ahogy múlik az idő, úgy felejt az ember. Mikor Vida Lajos bácsi megbetegedett, utána én is abbahagytam a tűzoltóságot. Ennek már van jó néhány éve. Lajos bácsi halála után (1996-ban) idős Beke Gyula (1940–2004) vette át az irányítást, az ő halálával a tűzoltószervezet is megszűnt.

Azért az élet nem állhat meg. Vida Aranka igyekezetének köszönhetően, ahogy megújul a tűzoltószertár, úgy élesztik újra, szervezik folyamatosan újjá a testületet.