A határtalanítás jelentősége

A határtalanítás jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Amennyiben eredményei

eljutnak a határon túli magyar olvasókhoz is, és utat találnak az oktatásba,

nyelvi ismeretterjesztésbe és a nyelvtervezésbe, jelentős szerepük lehet

a határon túli magyarok nyelvi önbizalmának megerősítésében. A határon

túli magyarok számára a saját állami változatuk, illetve annak beszélt nyelvi

regisztere az „édes anyanyelvük”, érzelmileg is kötődnek hozzá, így annak

megerősítése „a” magyar nyelv megerősítését is jelenti. Ez különösen

a nyelvcserehelyzetben lévő magyarok számára fontos, akiknek már nem

is nagyon van lehetőségük a standard magyart elsajátítani és használni. Az

a gyakorlat, amely a határon túli magyar nyelvváltozatok sajátos elemeit megbélyegzi,

s mindenfajta kontextusban a közmagyar formával kívánja őket helyettesíteni,

a nyelvcserehelyzetben lévő közösségeket létükben veszélyezteti,

és rendkívüli károkat okoz nekik. De a stabil kétnyelvűségi helyzetben élő

magyaroknak sem használ az ilyen „nyelvpolitika”, őket is a „romlottnak”

érzett nyelv elhagyására, a maga „tiszta” változatában elsajátított államnyelv

előnyben részesítésére készteti.

Köztudomású, hogy az olyan magyar nyelv, amely kontaktusjelenségeket

is tartalmaz, az érintett közösségen belül ugyanolyan hatékony eszköze

a kommunikációnak, mint az, amely ezektől mentesebb; a kontaktushatás és

a nyelvcsere közt nincs közvetlen összefüggés. S a határon túli magyar nyelvváltozatok

sajátos elemeinek „legitimálása” egyébként sem jelenti azt, hogy

közmagyar megfelelőiknek háttérbe kellene szorulniuk. Inkább az ellenkezője

várható: a beszélők számos határon túli magyar szónak nem ismerik

közmagyar megfelelőjét, így ha ezek bekerülnek a szótárakba, végre lesz rá

lehetőségük, hogy könnyen megismerkedjenek ezekkel a közmagyar szinonimákkal,

s – amikor és ahol szükségesnek látják – használják is őket. A szlovákiai

magyar nyelvművelés atyja, Jakab István (2005:66), így ír erről55:

Eddig – sajnos – sok felvidéki magyar alig szerzett tudomást ezeknek az úgynevezett

kontaktusjelenségeknek a létezéséről, különösen a fiatalok közül, hiszen

már a lapokból is kiszorultak azok a nyelvművelő cikkek, amelyekből

tájékozódhattak volna a mibenlétükről. A legtöbbjükről – különösen azokról

a formailag magyar elemekről, amelyekhez ma is sokan kapcsolnak tájéko-

zatlanságból szlovák jelentést – nem is gondolják, hogy ezek közé tartoznak;

hibátlan magyar elemeknek gondolják őket. Ha most esetleg kétségük támad

valamelyikkel kapcsolatban, s fellapozzák a szótárt, legalább a jelzés rádöbbenti

őket, milyen elemekről van szó. S ha akarják, elkerülik, ha nem, akkor

felhasználják.

A határon túli elemek legitimálását nem szabad összekeverni kodifikációjukkal;

a legitimálás csak a korábbi semmibevétel és megbélyegzettség megszüntetését

jelenti, azt, hogy a magyar nyelvtudomány most már tudomásul

veszi létezésüket. Bár banálisan hangzik, sajnos mégsem haszontalan elmondani,

hogy egy szótárba bekerülni nem „kitüntetés”, ahogy az sem kitüntetés

egy csecsemő számára, ha anyakönyvezik – ezzel még csak a létezését ismerik

el, és rögzítik legfontosabb jellemzőit – semmi több.

Laikusi körökben gyakori nyelvi mítosz, hogy a nyelvész hozza létre a nyelv

valamely elemét azáltal, hogy felveszi a szótárba, nyelvtanba (ezt így persze

nem mondja senki, de sokan érvelnek úgy, hogy egyértelműen erre a rejtett

meggyőződésre lehet következtetni). Ezért fordulhat elő, hogy a laikusok –

s talán még a hivatásos nyelvművelők közül is néhányan – az értelmező kéziszótár

határtalanítását úgy értelmezik, mintha ezáltal a határon túli magyarok

nyelve „kevertté” vagy magyartalanná válna. A határon túli magyarok nyelve

természetesen nem attól válik „kevertté”, hogy a benne használt szavakat

„anyakönyvezzük”; ezzel csak vizuálisan megjelenítjük azt, ami addig is megvolt.

Az persze értelmes és legitim kérdés, hogy az ilyen vizuális megjelenítés

milyen hatással lehet e szavak és a határon túli magyar állami változatok

további sorsára: vajon inkább a további szétkülönbözés vagy ellenkezőleg: az

egységesülés irányába hat-e. Jómagam úgy gondolom, hogy a határtalanítás

mindkettőt elősegítheti, attól függően, milyen nyelvtervezési lépésekkel kapcsolódik

össze, s a nyelvtervezés milyen nyelvpolitikai feltételrendszerbe illeszkedik

be. Ezért a határtalanítással párhuzamosan fontos lenne kialakítani egy

olyan nyelvi problémakezelési koncepciót, amely úgy teszi lehetővé a beszélők

számára, hogy a saját nyelvükben otthon érezzék magukat, hogy közben az

integrálódást, s nem a szétfejlődést mozdítja elő.56 E leendő koncepció legtöbb

eleme előkerült már a kilencvenes évek nyelvművelési, nyelvtervezési vitái során;

nem sok kell hozzá, hogy egységes nyelvstratégiává álljanak össze.

A határtalanításnak nem elhanyagolható az elméleti jelentősége sem. Nem

érdektelen megvizsgálni, hogyan alkalmazkodik nyelvünk a nyolc különböző

országban élő Kárpát-medencei magyarok sajátos igényeihez, milyen típusú

kontaktusjelenségek kerülnek be az egyes közösségekbe, mi az, ami könnyen

és zökkenőmentesen be tud épülni az átvevő nyelvi rendszerbe, mi az, ami csak

bizonyos átalakítások árán jut be, és mi az, ami a jelenlegi szociolingvisztikai

körülmények közt egyáltalán nem tud behatolni az átvevő nyelvi rendszerbe

(vö. De Groot 2005). Minél jobban beépülnek a ht nyelvváltozatok sajátosságai

a közmagyar szótárakba, nyelvtanokba és nyelvhelyességi, helyesírási stb. kézikönyvekbe,

annál tisztábban fogunk látni ezekben a kérdésekben is, ez pedig

nemcsak a magyar nyelvészet érdeke, hanem az általános nyelvtudományé is.

A határtalanításnak eddig csak a laikusok egy részének körében volt negatív

visszhangja. A szlovákiai magyar iskolákban használt monitor-feladatlapok

szerzői, Csicsay Károly és Gubík Mária középiskolai tanárok, a szlovákiai

Pedagógiai Kutatóintézet megbízott munkatársai az egyik feladathoz a következő

megjegyzést fűzték:

A nemrég kiadott új Magyar értelmező szótárba sok olyan szót soroltak, amelyek

a határon túli magyarok szóhasználatában találhatóak csak meg. A kirekesztettség

érzését tompítandó került bele sok ilyen kifejezés. Sajnos, a szerkesztők

olyan szavakat is ide soroltak, amelyek nem a kisebbségben élő magyarok

sajátos magyar kifejezései, hanem a többségi nemzettől átvett idegen

szavak magyar toldalékokkal ellátott változatai. Szlovákiai magyar vonatkozásban

így került be a: preukáz (igazolvány), horcsica (mustár), tyepi (melegítő,

tréningruha), szanitka (mentőautó), lanovka (függővasút, drótkötélpálya)

és még sok más szlovák kifejezés. Ha ezt a jelenséget, amelyet nevezhetünk

kényelmes szókölcsönzésnek, de akár lopásnak is, elnézzük, akkor ne csodálkozzunk,

ha pár év múlva egyveleg nyelveken fogunk beszélni, és nem mindig

értjük meg egymást. Minden nemzet anyanyelve megérdemli, hogy szavait

eredeti formájukban használják, ne ferdítsék el. A kisebbségben élők pedig

tanulják meg saját anyanyelvüket idegen toldalékoktól mentesen használni!

Vehetünk át szavakat, ha arra nincs saját megnevezésünk. Kölcsönözhetünk

szavakat, ha az egy szakszöveg miatt szükséges, de a nyelvi érintkezésben igyekezzen

mindenki a saját anyanyelvén, érthetően beszélni! Ez nem nacionalizmus,

hanem a nyelv iránti tisztelet. (Csicsay–Gubík 2004:47.)

Ami a szakmát illeti, nincs tudomásom arról, hogy szakember nyilvánosan

kifogásokat fogalmazott volna meg a határtalanítással szemben, egy rádiós

nyelvművelő műsort leszámítva (vö. Kontra 2005b, vö. még Kontra 2005a).

A kutatóhálózatnak a határtalanítással kapcsolatos állásfoglalását (l. Péntek

2004) az MTA Nyelvtudományi Bizottsága Szótári Munkabizottsága is

megtárgyalta 2003. október 13-i ülésén, s bár meglehetősen visszafogottan,

lényegében mégis támogatóan nyilatkozott róla (részletesebben l. Lanstyák

2004a:193). Fontos megemlíteni, hogy még olyan kollégától is van példánk

kedvező reakcióra, akinek a tevékenysége javarészt a nyelvműveléshez kötődik

– az előbb már idézett Jakab Istvántól (l. Jakab 2005). Érdemes idézni az

értelmező kéziszótár új kiadásának határon túli elemeiről szóló írásából még

egy hosszabb részletet:

Ami pedig az utódállamokban élő magyar kisebbségek sajátos elemeit (szavait,

jelentéseit, szókapcsolatait) illeti, azokról mi, nyelvészek és nyelvművelők

is sokáig azt szerettük volna hinni, hogy csak helytelen és ideiglenes nyelvhasználati

jelenségek. Nem akartuk ezeket a nyelvi elemek közé sorolni, hiszen

a mi magyar nyelvünktől idegenek voltak, s ma is azok. De előbb-utóbb

rá kellett döbbennünk: ezeket nem tudjuk teljesen kiszorítani a használatból.

Bár az anyaország és a kisebbségek gyakoribb érintkezésének, valamint a magyarországi

hírközlő eszközöknek – no meg talán a hazai nyelvművelésnek is

– a hatására javulás tapasztalható ebben a tekintetben, az ún. kontaktusjelenségekkel

ma is számolnunk kell. Magunkat csapnánk be, ha ennek az ellenkezőjét

állítanánk. S mivel a nyelvnek több változata van, s ahogy a standard mellett

vannak nyelvjárásiak is, és a szókészletre szűkítve le a kérdést: ahogy a standard

szavak mellett vannak tájszavak, szakmai szavak és zsargonszók is – ezek

pedig már nyelvi, nem pedig csupán nyelvhasználati jelenségek –, ugyanígy

a kezdetben hibáztatott nyelvhasználati jelenségek is nyelviekké válhatnak idővel,

sőt a standardtól eltérő nyelvi elemek használatával a standardtól szintén

különböző nyelvváltozat jöhet létre. Ez – Benkő Loránd elmélete szerint – lehet

belső nyelvtípus értékű, ha mind a szókészlet, mind a nyelvtani jellegzetességek

tekintetében eltér a standardtól (mint pl. a nyelvjárás), de ha csak szókészlet

tekintetében különbözik attól, akkor nem tekinthető belső nyelvtípusnak, csak

egyszerű nyelvváltozatnak. S ha az értelmező szótárakba felveszik a standard

szavakon kívül a fontosabb nyelvjárásiakat, szakmaiakat, sőt a standardban

nemkívánatos szalonnyelvi meg argószavakat is, vajon helyes volna-e elzárkózni

azoknak a szavaknak, jelentéseknek, szókapcsolatoknak a befogadásától,

amelyek évtizedek alatt bizonyos határon túli magyar nyelvváltozatoknak már

az elemeivé váltak? A magyar nyelvhez pedig – tetszik vagy nem tetszik nekünk

– hozzátartoznak azok az idegen hatásra keletkezett, de formailag többnyire

magyar (vagy majdnem magyar) elemek is, amelyek idegen hatásra jöttek

létre a határon túliak nyelvváltozatában, és szövegükben kifogástalan magyar

szavakat helyettesítenek, még inkább azok az idegen (esetünkben szlovákból

kölcsönzött) jelenségek, amelyek eredeti magyar szavakhoz kapcsolódnak.

Persze ezt a nyelvváltozatot nem tekinthetjük társadalmi szempontból követendőnek,

de sok-sok magyar embernek – a körülmények kényszerítő hatása

miatt – az anyanyelve lett. Ezek az emberek is talán joggal hiszik azt, hogy

amikor ezt a nyelvváltozatot használják: magyarul beszélnek. Ha nyelvi változatukat

kitagadnánk a magyar nyelvi változatok közül, őket is kitagadnánk

– igazságtalanul – a magyarok közül. Tudomásul kell vennünk, hogy Trianon

következményei nyelvi tekintetben is sokkal súlyosabbak, mintsem hogy azt

néhány lelkes nyelvművelő fel tudná számolni.

Az ilyen elfogadó megnyilatkozások olvastán sem szabad azonban áltatnunk

magunkat: a határtalanítással kapcsolatos negatív vélemények nem szűntek

meg teljesen, csak szalonképtelenné kezdenek válni, s így lassan-lassan magánvéleménnyé

szorulnak vissza. Ha sikerül a határtalanítást megfelelő nyelvi

problémakezelési lépésekkel kiegészíteni, van rá esély, hogy – kedvező nyelvpolitikai

klímát feltételezve – nemcsak a magyar nyelvtudomány lesz nyertese

a megindult folyamatnak, hanem a határon túli magyar közösségek is.

Zárásképpen a határtalanításról érdemes még elmondani, hogy ennek fokozatai

vagy inkább mélységi szintjei vannak. Ami eddig e területen történt,

s amiről föntebb beszámoltam, még csak az első szint, a ht nyelvváltozatok

bizonyos szegmenseinek kutatása, leírása, a ht nyelvváltozatok elemeinek és

nyelvtani jelenségeinek közvetlen beépítése szótárakba s idővel remélhetőleg

a nyelvtanokba és a nyelvhasználati, helyesírási és más kézikönyvekbe is. Ez

után kellene következzen a második, mélyebb szint, annak az érzékenységnek

a kialakulása, amely a magyarországi magyar kutatókat is arra ösztönzi, hogy

tisztázzák: leírásuk tárgya az egyetemes magyar nyelv-e vagy a magyarországi

magyar nyelv, illetve ezek melyik változata, változatai. Mert lehet természetesen

úgy is többközpontú szemlélettel írni szótárt vagy nyelvtant, ha egy

szó nincs benne a határon túli magyar nyelvváltozatokról – elég annyi, hogy

a szótár vagy nyelvtan ne „magyarnak”, hanem „magyarországi magyarnak”

mondja magát. Ha ettől a magyarországi kollégák ódzkodnak, akkor viszont

vállalniuk kellene a „magyar” szó használatának minden következményét.

Épp ehhez próbál segítséget nyújtani a Magyar Tudományos Akadémia

határon túli kutatóállomásainak és kutatóhelyeinek feladatait is ellátó nyelvi

irodák és egyéni kutatók hálózata.

ht - határon túli

55 L. még Kiss 2004; Péntek 2004.

56 A nyelvi problémakezelés elméletére l. Nekvapil 2000; Neustupný 2002, Neustupný–Nekvapil

2003; magyarul Szabómihály 2005. A magyar nyelvi szétfejlődésre l. Szilágyi N. 2002.