Csicsó a kender feldolgozása, kézimunka, öltözködés
A tájnak (Kisalföld része Csallóköz, ennek része Alsócsallóköz, melyben egységet alkot három falu -Csicsó, Kolozsnéma, Füss- tájszólás, építészet, kézművesség, életmód) csak rá jellemző népviselete, kézimunka technikája nincs, de van jellegzetesen használt kézimunkája.
A kender feldolgozása:
A XX. század elejéig a kendervászon volt a kézimunkák, öltözködés leggyakoribb alapanyaga.
Kendert azok a gazdák termesztettek, akik a fontosabb gazdasági növények termesztése mellett ezt megengedhették maguknak. Olyan helyen termesztették, ahol volt tó, örvény az áztatáshoz. A kender kétlaki növény. A nyáron érő virágosból a finomabb vászon, a későbben, ősszel érő magot termőből a durvább vászon készült. Ezért, ha finom vásznat akartak készíteni, akkor nyáron kihúzkodták a virágos kendert a többi közül. Legtöbbször azonban ősszel nyűtték ki egyszerre az összeset. Miután kinyűtték (tövestől kihúzkodták) a kendert, legalább 10 napig áztatták. Csicsón a kendert a Nagyági örvény mellett (a régi szőlőskertek mellett) termesztettek és az örvényben áztatták, távol a falutól, kellemetlen, átható szaga miatt. Régebben a Vida tónál, a Kenderes dombnál is, de a szaga miatt később már csak Nagyágnál. Összekötözött rudakra fektették a kendert, mély vízben cölöpök közé szorították, sárral nyomatták a víz alá. Ez, és a „szerkezet szétszedése” férfimunka volt. A kender mosását, szárítását és az összes többi munkát már nők végezték.
Száradás után husánggal csapkodták, lábbal taposták, törték, tilolták, gerebennel „fésülték” a kenderszálakat. Mindent hasznosítottak, a pozdorját fűtésre használták, az egészen durva kócból kötelet sodortak.
Ezután következett a fonás. A téli esték, éjszakák tevékenysége. A fonás ősi női munka. A mesékben gyakran olvashatunk róla. Még a királykisasszonyok is fontak. (A csúnya királyfi és a szép királykisasszony). Kedves meséim voltak: Trillevip, a törpe, norvég népmese a törpéről, aki segít a szegény fonólánynak férjhez menni és egy Grimm mese, A három fonóasszony. Ezek a mesék arról is szólnak, hogy a fonás milyen fárasztó és megviselő munka volt. Szinte minden nép mitológiájában pedig a sors istennői, vagy boszorkányai - általában hárman vannak – fonják, gombolyítják, vágják az emberi élet fonalát.
Szépen és jól fonni kevés asszony tudott, ha volt rokkája, de csak guzsalyon is tudtak szépen fonni. A durvább fonalat guzsalyon, kézzel sodorták, gyalogorsóra, a finomat-egészen a cérna vékonyságúig rokkán fonták. A legdurvább kenderszálból a férfiak kötelet vertek – ezt kötélverők végezték - zsákot szőttek. A guzsalyon a fonnivaló kóc volt. Ezt sodorták fonallá és kinyújtott kézzel tekerték a gyalogorsóra, vagy rokka segítségével tekerték fel az orsóra. Nedves ujjakkal sodortak, nyálazták az ujjaikat. Ehhez inni kellett, és bizony nemcsak vizet ittak. A fonókban éjjelente nagyon jó hangulat uralkodott, beszélgettek, nevetgéltek, énekeltek, és a betekintő legényekkel incselkedtek. Szerelmek szövődtek, házasságok születtek. Kellett a jó hangulat, mert a sokszor hajnalig tartó monoton munka nagyon kimerítő volt.
A fonalat egy rőf hosszú (78cm) motollára tekerték. Bizonyos számú tekerés fonálból állt egy báb, bizonyos számú bábból –a fonal vastagságától függően- egy rőf hosszú vásznat lehetett szőni. Ezt a mennyiséget gombolyították. Tehát általában egy gombolyag fonalból egy rőf hosszú és 70 cm széles vásznat szőttek. Gombolyítás előtt fehérítették a fonalat: fahamuval megszórták, vízzel locsolták, meleg kemencében fehérre kiszívatták, majd alaposan megmosták és megszárították. Hosszúklábnál, vagy a kanálisban mostak. Lábitón álltak a víz fölött és patélló fával-sulyok csapkodták a mosnivalót a vízben álló magas patélló-asztalon.
A szövést takácsmesterek végezték. A finomabb vászonhoz a felvetőszálak finom kenderfonalból voltak, a keresztszálak pedig pamutból. A pamutot vásárolták.
A Pázmándról származó ükapám Kollár Mihály és fia, dédapám, Mihály (1856–1926), aki Kolozsnémára, majd Csicsóra került, takácsmesterek voltak. Az utolsó csicsói takácsmestert, aki a XX. század első felében dolgozott, Vida Istvánnak (1876–1952) hívták.
A csicsói gróf lent is termesztett. A közeli Tany községben (közel a vasúthoz) régtől fogva lengyár működött, ahol termesztették, feldolgozták, szőtték a lent, később a kendert.
A vászon: A vászonból ágyneműt, alsóneműt, esetleg felsőruhát is, abroszokat, törülközőket, konyharuhákat, függönyöket varrtak. A díszesebbnek szánt darabokba – abrosz, törülköző, konyharuha, szakajtókendő (a kenyértészta letakarására) – a takács fehér vagy piros színű csíkot szőtt. Otthon minden darabot keresztszemes hímzéssel készített monogrammal láttak el. Az igazán díszes darabokat – abrosz, dísztörülköző, halotti lepedő – mesterkével díszítették.
A mesterke e tájra és a felvidékre jellemző kézimunka. Máshol subrika a neve. A vászonból a keresztszálakat bizonyos szélességben kihúzták és stoppoláshoz hasonló módszerrel mintát varrtak közé – színe-visszája egyforma. Ilyen szép darab a legalább 150 éves halotti lepedő, amit ükapám szőtt és ükanyám mesterkével díszített. Nővérem őrzi. A halottat a koporsóba tételig a földre terített lepedőre fektették, halotti lepedővel letakarták – kiterítették, kinyújtóztatták. (Innen van a fenyegetés: Kinyújtóztatlak!) A halotti lepedőt azután kimosták, félretették. Több nemzedéket kiszolgált.
Kézimunka, öltözködés:
Az alsóneműket, ágyneműket az asszonyok maguk varrták. A női alsóneműk, ágyhuzatok széleit cakkosra vágták, körülhímezték-slingelték, leginkább lyukhímzéssel díszítették. Ily módon hímezték a finom pamuttal kevert, vászonból vagy a vásárolt gyolcsból készült terítőket, függönyöket is. A függönyök köré, törülközők, terítők szélére, közepére csipkét is szoktak horgolni. Fehér fonallal hímeztek, a csíkos ágyneműket pedig a csík színével.
A teljes ágyneműhöz 1 vég hosszú (kb.30m) 70-80 cm széles kanavászt (később sifont, batisztot) kellett venni. Ebből 2 dunyha-, 2X (4X2) méter és 6 vánkos-, 6X (2X1) méter, 2 kisvánkoshuzat készült. A 140cm széles kendervászon lepedőket, abroszokat szintén kenderből font cérnával, hosszában, két 70cm széles vászonból, kézzel varrták össze. A női felsőruhákhoz, ajtóruhához a vásznat, akinek módja volt rá, Győrbe vitte a kékfestőhöz.
Öltözködés:
A gyermekek, fiúk, lányok egyaránt 2-3 éves korig hátulgombolós inget, kezeslábast hordtak.
Férfiak:
Vászon alsóneműk: férfiing (üng, ümög), alsónak, de nyáron egyben felsőnek is viselt széles férfigatya. („Ugyi papa, de jó nyáron!” Mondta a legény az apjának, majd feltette kalapját és már fel is volt öltözve.) A gatyát gatyamadzaggal kötötték meg, ráncba szedtek és „belerázták” a viselőjét. Innen ered a mondás, hogy gatyába rázlak, ráncba szedlek.
Felsőruha: csizmába tűrődő nadrág-bricsesz, mellény, kettősgombolású magasan csukódó kabát, télen sötétkék posztóból nagy, fényes üstgombokkal (ezüstgomb), kalap, kapca (angén-angin vagy parget), amit a lábfejre tekertek, szűkszárú csizma (csizmahúzó). Szegényebbek bakancsot hordtak, nyáron posztópapucsot. Ritkán polgárias öltönyt, zoknival és zoknitartóval, cúgos cipővel viseltek.
Nők:
Vászon alsóneműk: vállon gombolós női ing, rékli-női blúz, mellényszerű alsóruha, derékban kötős alsószoknya, a kötővel ráncba szedve, hosszúszárú, ülepénél nyitott női bugyogó.
Felsőruha vászonból vagy kartonból: sötétebb szoknya, magasan záródó, gyakran sonkaujjú testhezálló blúz, félkötény, munkához fehér vagy kékfestő félkötény, vagy hátulgombolós egészkötény, delin (delén) kendő, télen kiskabát, de inkább meleg beliner (berliner) vagy nehéz (ha kocsin utaztak) kockás, posztó vállra vetett nagykendő, gumis kötött harisnya, magasszárú fűzős cipő, gumis cúgos félcipő-cúgoscipő, télen kiscsizma, nyáron posztópapucs.
Az ünneplő ruha színe a fekete volt. Menyasszony szürkébe vagy zöldbe öltözött. A vőlegény menyasszonyának jegykendőt adott. Ezt a kendőt nem hordták, csak nagyon ritka alkalomkor. A sifonérban őrizték. Nagyanyám nagyapámtól feketével szegélyezett, szürke selyemkendőt kapott jegyajándékba. Kívánsága szerint ebben temették el. Asszonyok, sőt leányanyák sem járhattak fedetlen fejjel. Templomba pedig kötelező volt a kendő viselete. Azt az asszonyt, vagy leányanyát, aki mégis hajadonfőtt jelent meg a templomban, a pap kiprédikálta.
Forrás: Nagyné Bödők Terézia (1924–2013)
Nagy Amália
Kincskeresők kattintson rá
Középen horgolással díszített abrosz és szakajtókendők
MESTERKE -színe,visszája
egyforma
Csicsói
keresztszemes-színe,visszája egyforma
körbeslingelt és lyukhímzéssel díszített vállongombolós ing lyukhímzés
