Az első világháború

 

Az I. világháború, a második világháború előtt egyszerűen csak a világháború vagy „a nagy háború”, 1914-től 1918-ig tartott. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult.

Az első világháború áldozatainak emléktáblája a csicsói temetőben.

 

Egy padláson porosodó kép története

 

Egy szép, kellemes, szeptemberi estére meghívást kaptam Décsi Laci bácsihoz. Előzőleg a telefonban azt mondta, mutatni akar nekem egy régi képet édesapjáról. Én örömmel tettem eleget a meghívásnak már csak azért is, mert nagyon szívesen hallgatom Laci bácsi történeteit és élménybeszámolóit.  El is kezdte a mondandóját, mesélt és beszélt a régi időkről. Közben felesége, Mártika néni is megjelent a képpel és egy kis finom szilvapálinkával, sütivel és hazai borocskával. A kép 1915-ből származott, amikor is az édesapa, id. Décsi László hazaérkezett a háborúból. A bácsi 1890. január 14-én született Csicsón és itt is halt meg 1970. február 16-án. A fotó készítésekor 25 éves volt és a monarchiabéli katonaruhát viselte. A képen láthatók még II. Vilmos német császár és Ferenc József, az Osztrák–Magyar Monarchia császára. A hímzés, igaz, kissé megfakult, de még szépen kivehetők a magyar zászló színei: a piros, fehér, zöld. Mesélőm elmondta, hogy édesapja tüzérként harcolt az I. világháborúban az úgynevezett közös hadseregben, ahol mindenféle náció megfordult, de a vezényszó német volt. De harcolt az orosz fronton is és Lengyelországban, Lemberg (Lwów, ma Ukrajnához tartozik, ukrán neve Lviv, orosz neve Lvov) környékén. Testvére, Károly szintén frontharcos volt, ő később még olasz fogságba is esett. Leszerelésük után már nem voltak többé katonák. Míg beszélgettünk, több régi katonafotó is előkerült, amelyeken egy régi bunker bejárata volt látható és a frontra küldött katonák. Sőt, Laci bácsi meglepett egy régi bakanótával is, ott, helyben elő is adta. „Ha kimegyek a Doberdói harctérre…” nótát kezdte énekelni, de talán az ő meglepődése még nagyobb volt, amikor a második sor után bekapcsolódtam a nótázásba. Ráadásként még a nóta második versszakát is elénekeltem. Nagy volt tehát a meglepetés, hogy én, egy fiatalabb korosztálybéli, ismerek egy ilyen régi nótát. Kérdezte is rögvest, hogy ugyan már, hol hallottam és tanultam meg ezt a dalt. Ekkor átvettem a mesélő szerepét és elmondtam, hogy Bödők Zsiga barátom valamikor a 80-as évek közepén, amikor a csillagásztáborokat szervezte és vezette, este a tábortűz mellett népdalokat énekelt velünk. Miután mindketten megörvendeztettük egymást egy szép történettel, elbúcsúztam azzal, hogy még biztos találkozni fogunk, mert egy ilyen beszélgetésnek mindig van mondanivalója.

 Csicsó, 2014. szeptember 25. Androvics Adriann

 

A hímzett kép II. Vilmos német császár és Ferenc József, az Osztrák–Magyar Monarchia császárának és királyának színes képét foglalja magában, valamint id. Décsi László fekete-fehér fényképét.

 

Décsi László levele öccséhez, Décsi Lajoshoz

Szeretettel

Décsi Lajosnak

31 hon.gy.ezred V .menet-

század 1 szakasz Tornaterem

Veszprém

Pozsony 914, XI/22-én

Kedves öcsém Lajos!

Írott lapodat megkaptam és hazulról is

 kaptam csomagot, és neked egy fényképedet

 küldött az Ágneska. Ez az én fényképem nagyon

 rossz, de már nem akartam visszaadni

 a fényképésznek. Tedd el emlékbe mert

 ha elmész tudja Isten látjuk-e egymást

 többet. Már alighanem nekem is el kell

 menni. Most már a Jóisten óvjon meg minden

 bajtól és jó egészséget kíván szerető

 

 bátyád a sírig. Laczi Isten veled és velem.

 

 

 

 

  

 

 

                              

 

Id. Décsi László (1890–1970)                                                            Décsi Lajos (1897–1983) 

Csicsó                                                                                                   Csicsó

 

Nagynéném férje, Mészáros Kálmán (1892–1974), kedves „báttya” – így hívtuk mi, gyerekek, megsebesült az első világháborúban. Egy repesz szétroncsolta a bal könyökét. Rokkant lett, leszerelték, hazakerült. Sebesüléséről úgy beszélt mindig, mint élete legnagyobb szerencséjéről, mert így kikerült a borzalmas öldöklésből. Segélyt nem kapott. A mai tűzoltószertár helyén volt a községháza, benne kis könyvtár. Itt lett könyvtáros. Idős korában pedig a „JRD” szőlőjében dolgozott a többi öreggel.

Nem volt ilyen „szerencséje” Kálmán bácsi barátjának és osztálytársának, Tárnok Edének. Ő fiatal tanító volt (de nem Csicsón tanított). A háború első éveiben ölték meg.

Szinte minden családnak volt halottja vagy sebesültje. Nagyapámnak bátyja, nagyanyámnak két unokabátyja is odaveszett.

 

 

 

 

Fél Kálmán református lelkész, aki szintén odaveszett a nagy háborúban.

 

Egy háborús árva síremléke

 a csicsói temetőben:

Itt nyugszik Istenben elhunyt ifj.

Gulyás Imre

Megh. 1919. 9 éves korában

Várta apját a csatából, de hiába várta.

Elment hozzá, hogy mért nem jő, a hősök honába.

------

Kettőt gyászola bús özvegy míg az évek múlnak.

A hős hitves és kisfiuk égben találkoznak.

------

Tietek a béke, nyugalom,

Enyém a könny, fájdalom.

------

Emlékteket sírig őrzi a hitves és anya.

 

 

 

 

 

 

 

 

Soha nem látott nagyapám emlékének…

 

100 év távlatából szeretném nagyapám emlékét felidézni egy-két sorban, ahogyan nagyanyámtól hallottam. Az első világháború kitörésekor – mint általában a háborúk, ez is értelmetlen és kegyetlen volt – sorban jöttek a katonai behívók a fiatalemberek részére. Így az én nagyapámnak, Kovács Ignácnak (1892–1915?) is mennie kellett. Édesapámat, aki még egyéves sem volt, itt kellett hagynia, valamint a feleségét és a faluját is. Akkor még nem lehetett tudni, mikor látja őket viszont, vagy a legrosszabbat, hogy soha többé. Sajnos az én nagyapám soha nem jött haza. Hiába várta a nagyanyám és a fia, az én édesapám.

Nagyanyám mesélte, ahogy nőtt a fia, folyton azt kérdezte, mikor jön haza az apa. Nem jött, de még hírt sem kaptak róla, hiába kerestette őt a nagyanyám a Vöröskereszten keresztül a háború után. Nagyon nehezen éltek sokáig, segélyt sem kaptak, egyedül nevelte az édesapámat. Elbeszéléséből tudom, hogy aratáskor félrészességet vállalt. Úgy kellett dolgoznia, mint a férfiaknak, csak a zsákolást csinálták meg helyette. Sokat dolgozott a gazdáknál, mosást, meszelést vállalt, csakhogy a fia, az én apám, semmiben ne érezzen hiányt.

Később tudott venni egy kis házat, amelyben már mi, unokák is nevelkedtünk. Most, hogy már én is jól a koromban vagyok, elnézegetem a nagyanyám régi megsárgult papírjait, melyeken a háza adásvételi szerződése van, annyi idegen nevet olvasok, akik már rég nem élnek, akiktől a nagyanyám darabokban vett meg földet, ahogy mondta: egy kis búzának, kukoricának, meg krumplinak, amiből élni tudtak.

Ebben az internetes, mobilos világban hihetetlennek tűnnek ezek az életformák, de így volt és nagyon is igaz volt. Az én nagyanyám, Kovács Ignácné (1893–1983), sokaknak a Kántor Eszter nénije.

 

Csicsó, 2014. augusztus 12. Szalai Mária

 

Miután 1918. október 28-án kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, majd a magyar hadügyminiszter december 6-án elrendelte a Felvidék kiürítését, 1918 decemberétől fokozatosan a csehszlovák reguláris alakulatok ellenőrzése alá került a Felvidék, így községünk, Csicsó is.

Az első világháború máig ható következménye 1920. június 4. Megkötötték a számunkra gyászos Trianoni békeszerződést, ebben szabták meg az új határokat.  Ezt a második követi majd, a 2. világháború után.

    

fel a tetejére        vissza a főoldalra