Dohányfeldolgozás

Csicsón már az első Csehszlovák Köztársaság idején biztosan foglalkoztak dohánytermesztéssel és feldolgozással. A legismertebb dohánytermesztő a grófi birtokon bérlő Jezsó házaspár volt, Jezsó Ferenc (1910–1980) és Vicena Julianna (1910–2008). Másik ismert család a „dohányos” Nagy család. Nagy Dénes (1897–1970), feleségével, Juhász Erzsébettel és testvérével, Nagy Lajossal (1904–1983) és annak feleségével, Szikonya Karolina nénivel (1905–1996).

A földműves szövetkezet egyik legjövedelmezőbb ága volt a dohánytermesztés és feldolgozás. Tavasztól őszig sok asszonynak adott munkát. Tontulon, egy téglaépületben volt a simítás, a mellette levő pajtákban szárították a leveleket. Az itt termesztett dohány nagyon jó minőségű volt.

A dohánytermesztés nagy gondosságot igényel. Vida Eszti néni így emlékezik róla:

A dohánymagot kora tavasszal elvetettük a melegágyakba, gondosan öntöztük, ápoltuk. A hidegtől és a tűző naptól nádtakaróval védtük. Májusban elkezdtük a kiültetést. A palántákat kora reggel kellett felszedni, ládákba rakni és vizes zsákokkal letakarni. Lovas kocsira raktuk és vittük a földekre ültetni. Lyukat vágtunk, beöntöttük és ültettünk. Minden munkát kézi erővel végeztünk. Többször meg kellett kapálni. Mikor akkora lett, hogy a szépen beérő sárgás leveleket törni lehetett, elkezdődött a törés. Alulról 2-3 levelet lehetett egyszerre letörni. Hónunk alá raktuk, szépen egymás hegyé, és mikor már jó nagy csomó gyűlt össze, vittük a kocsira. Amikor jó magasra megtelt a „vlecska” (utánfutó), vittük a dohányszárítóba, ahol hosszú tűvel zsinórra fűztük a leveleket, amiket állványokra felhúztak, hogy száradjanak. A levelek másik részét lécekre fűztük, kocsikra raktuk és toltuk a fonnyasztóba majd a szárítóba. Itt nagy hőség volt, gyorsan száradtak a levelek. A fűtők Nagy Benő és Nagy Károly éjjel-nappal fűtöttek. Amikor megszáradtak a levelek, elkezdődött a simítás. Mi, asszonyok asztal köré ültünk, lehúztuk a lécekről a leveleket, szín és nagyság szerint válogattuk és csomóztuk. Vagyis egy jó marék levelet csomóba kötöttünk, lécek közé raktuk, jól összeszorítottuk, hogy szét ne essen a csomó. Mikor összegyűlt egy jó rakomány csomózott dohány, elvitték Komáromba, a dohánygyárba. A munkamenet vezetői voltak: Jezsó Ferenc, Nagy Dénes, Gyurcsovics (Gyurgyovics) István, Németh Vince, Gaál Viktor, az értékesítő Nagy Nándor füssi lakos volt. Már senki nem él közülük.

A dohánytermesztés nagy szakértelmet, gondosságot igénylő fárasztó munka. Az utolsó időkben már nem volt jó ára sem, így abbamaradt Csicsón a dohánytermesztés.

A mészárosok marhavágással, marhahús–feldolgozással, – árusítással foglalkoztak, míg a hentes sertéshús–feldolgozással és árusítással. Fleischmann Adolf vágta le a marhákat a falusiaknak, Péróban a községi vágóhídon. A zsidó családok számára Perl Sámuel sakter – metsző és vizsgáló végezte a vallási előírásuknak megfelelő rituális vágásokat, szintén Péróban, a vágóhídon. A baromfiakat is ő vágta és vizsgálta, de arra az udvarában volt kijelölt helye. Ő állapította meg a húsokról, hogy fogyaszthatják–e zsidók (kóser– hibátlan külső, hibátlan vágás és hibátlan belső szervek)  vagy nem (Tréfli, ami nem beteg, mások számára fogyaszthatatlan húst jelentett, hiszen a hatósági előírásnak mindnek meg kellett felelni.  Hatósági felügyelő volt pl. Beke Károly (1902–1976) bácsi, Fábik Irén apja. A beteg állatokat, romlott húst a szintén Péróban található dögtemetőben temették el). A hatóságilag is megfelelő húst aztán – zsidókét és nem zsidókét – Fleischmann Adolf dolgozta fel és mérte ki a mészárszékében a Felső utcában. A zsidóknak szánt, de tréflinek minősülő húsokat a falu nem zsidó lakosainak adták el.

A pékségekről: Az Alsó utca elején volt a legrégebbi egykemencés pékség, amire emlékezünk. (Lásd Alsó utca leírása a weblapon) Horváth Jenő (1911–1995) 1936-ban vette meg ezt a pékséget egy nemesócsai pékmestertől. 1939-ben eladta Várady Alajosnak, (1916–1998), aki 1945-ig működtette. Ő maga pedig a Felső utcába költözött, ahol már kétkemencés pékséget nyitott. E mellé építette később manzárdtetős házát – a Kishídnál. 1951-ben, amikor átadta műhelyét Fehérváry Géza (1908–1984) bácsinak, a pékség már a földműves szövetkezethez tartozott. Ez az épület 1965-ös árvíz idején megrongálódott és összedőlt. Új pékséget, ahova még az 1970-es évek végéig hordták az asszonyok a kenyértésztát sütni, a Duna utcában–községháza utcájában építettek, Bödők János (1898–1946) kovácsműhelye helyébe. (Lion vendéglő) Itt gabonadaráló– "srótuló" is volt. Utoljára pedig a mai posta mellett volt pékség, ami később tejcsarnok lett. A két legutolsó helyen Szalai Karcsi (1919–1987) bácsi sütötte a kenyeret. Utána még egy ideig Kúr Dezső (1939–2015) és egy rövid ideig ifj. Szabó János. A mai napig emlegetetett és hiányolt pékség (Fehérváry Csilla) a „podník” mögött volt. A környék legjobb kenyérféléit és kalácsait sütötték benne és árulták frissen reggel és este.

(Adatközlő Horváth Árpád, Horváth Jenő fia és Horváthné Bödők Erika

 

Csicsó fényeivillamosítás Menjünk vissza az időben a múlt század húszas éveibe. Édesanyám (1924–2013) és Barthalos Lajos (1925–2009) bácsi beszélgetéseiből tudom, hogy akkor villamosították falunkat. Kicsi gyermekek voltak még abban az időben – 3–4 évesek – mégis élénken emlékeztek arra, hogyan húzták a lovak az utca porában a fából faragott póznákat – csicsóiasan villanykarókat. Amíg nem állították fel őket, ott hevertek az utak szélén, a gyerekek nagy örömére. Jól lehetett rajtuk ugrabugrálni. Először az utcákat világították ki, majd a középületek is fokozatosan villanyvilágítást kaptak. Az iskolák, templomok, kastély, stb. A református iskolát 1929-ben már villanyárammal megvilágítva adták át. Az Alsó faluban mai napig megtalálható hengermalmot is hamarosan villamosította tulajdonosa Tárnok Rudolf. Azután ki előbb, ki utóbb, a házába is bevezettette a villanyáramot. Bödők Pál nagyapám a harmincas évek közepén még az istállóba is bevezettette, ez nagy segítség volt a gazdaságban. Nagybátyám új házába ezekben az években, Nagy Dénes (1916–1970) villanyszerelő, fiatalember szerelte be egymaga. Ez a villanyhálózat a mai napig tökéletesen működik. Nagy Dénes Csicsón született, Győri Istvánné Nagy Irén néni unokatestvére volt. Apám mesélte, hogy még iskolás korában rádiót szerelt össze magának. Nagymegyerre vetette a sors, de hű maradt a csicsóiakhoz. Fiatalon bekövetkezett haláláig ő volt falunk rádióinak és televízióinak orvosa. A falu másik villany– és rádiószerelője – akiről ma már talán senki nem tud – Braun Ármin volt. Feleségével Raáb Sárikával és anyósával a Holokauszt áldozatai lettek. A Nagy Dénes (1923–1994) név máshonnan is ismerős nekünk. Dini bácsi – Nagy Zita apja – villanyszerelő és ezermester volt. Szinte mindent meg tudott javítani. Az árvízről szóló könyvben olvashatjuk, hogy ő javította ki a víz által megrongált telefonvonalat, ami az egyetlen kapcsolat volt akkor a külvilággal. Hosszú évekig az iparszövetkezetnek – „podniknak” – volt karbantartója. Felesége, lánykori nevén Bödők Joli (1930–2013) néni is itt dolgozott. Dini bácsi az iparszövetkezet megszűnése után sok társával együtt szintén utazni kényszerült komáromi munkahelyére. (Az iparszövetkezetről 2014-ben jelentettünk meg egy írást. Örömömre, most lehetőség adódott kiegészíteni.) A csicsói villanyszerelők sorát, talán a két legismertebbel zárnám. Győri Pityu bácsi, akit fent említettem és Fábik László nyugdíjba vonulásukig dolgoztak, de még azután is sokáig lehetett számítani segítségükre.

Gyermekkoromban, az 1960-as évek végén, vagy a 70-es évek elején is kicserélték az utcákon a lámpákat. Emlékszem, mennyire örültünk neki! Akkor még nyári estéken kimentek az emberek a lámpák alá, és ott beszélgettek késő éjjelig. Mi gyerekek meg bújócskáztunk a sötétben, vagy hallgattuk a felnőtteket. Ahogy a TV-ben egyre változatosabb lett a műsor, úgy maradtak el ezek a beszélgetések.

 

Nagy Amália