Mesterségek – parasztok

 

Ezt a szót – paraszt – csak tisztelettel lenne szabad kiejteni

 

 A paraszti kultúra a vidék vonzerejének egyik legfontosabb összetevője, a természettel való együttműködés, az életerő, a megbízhatóság forrása. Egy paraszt nem menekülhet el a tettei, hazugságai következménye elől, munkája közszemlére van téve, ezért megfontoltnak, szorgalmasnak kell lennie.

 Ökológiai szakértők, hiszen a saját életterüket kell megóvni a jövőnek. Nagyapáink, apáink nem szemeteltek, felhasználtak minden hulladékot, amely a földeken, a ház körül keletkezett. Visszapótolták a földbe, amit a termény kivett belőle. Évente kijavították az épületek, kerítések stb. hibáit, kimeszelték a házat, gondoskodtak tüzelőről, ültettek a kivágott fák helyett újakat. Gondoskodtak a vidékről, fákat ültettek a dűlőutak mellé, diófákat, gyümölcsfákat, akácfákat stb. Együttműködtek a szomszédokkal, noha ők általában tisztes távolban laktak, mégis ők voltak a legközelebbi segítség. Építettek, növényt ültettek, állatot tenyésztettek, hasznosítottak minden hulladékot, és előállítottak hihetetlen sok, a gazdálkodáshoz szükséges eszközt, saját szükségletet fedező terméket. A felesleggel lehetővé tették, hogy más is hozzájusson hagyományos étkekhez. Megtanították az unokákat dolgozni, tanulni. Nem volt villany, kismorzsolót, kiskalapácsot, kiskapát, kisteknőt stb. készítettek a gyermekeiknek. Ezzel is fenntartották a hagyományt, a kultúrát stb. Igazi polihisztorok, amilyenek már nincsenek más szakmában. Meg kellene becsülni a parasztokat már csak azért is, mert az elmúlt 60-70 évben a politika – hazánkban igencsak sikeresen – mindent megtett, hogy eltüntesse ezeket a becsületes, szerény, szigorú erkölcsű, egyszerű, önálló túlélőművészeket. Nemhogy nem segítették a megmaradásukat, hanem agyonterhelték árollóval, adóval, kulákozással, egyéb zaklatással; hazugságokkal szitokszóvá tették a nevüket.

 Túlnyomó részüket sikerült integrálni, azaz lezülleszteni vagy átképezni, gyermekeiket városba, diplomás munkákba csábítani. De egy részük megmaradt igazi parasztnak, dolgozik birtokon, telken vagy tsz-ben, nem hőzöng, nem tüntet. Nagyon ritka kivételtől eltekintve. Szerencsére nem buták – azok nem boldogulnak parasztként – nagyon is helyén van a szívük-eszük, hiszen a munka, melyet ők végeznek, igazi embert próbáló és embert faragó.

Interneten böngészve találtam itt: Origo.hu – Muschong bejegyzése, Nagy Amália

 

Csallóköz földje dúsan termő, mindig eltartotta nemcsak a lakóit, hanem az ország éléskamrája is itt volt, most is itt van. Ezért az itt élő emberek nagy része földműveléssel foglalkozott és foglalkozik ma is. Csicsón sem volt másképp. A mesteremberek többsége is gazdálkodott. Előző könyvünkben olvashattak az aratásról, egyéb paraszti munkákról, dohányfeldolgozásról. A Szakajtás leírásánál megemlítettük a szőlőtermesztést, hogy függ össze a tó keletkezésével. A csicsóiak a mai napig foglalkoznak kedvtelésből borászattal. Megalapították a Csicsói borosgazdák közösségét, és minden évben borfesztivált rendeztek, azon nemzetközi szakmai bizottság értékelte a jó minőségű csicsói borokat.

Ifj. Beke Gyula akkori képviselő ötlete volt 2007-ben az első borfesztivál megrendezése.  Szervezői id. Bödők Géza, Balogh Béla, ifj. Beke Gyula, id. Görözdi Zoltán, ifj. Kustyán József, Nagy Róbert és ifj. Vida Sándor voltak. Aztán csatlakozott hozzájuk Katona István és Gajdosik József. A feleségek is sokat segítettek. A fesztiválok végén vadgulyással és pogácsával lepték meg a jelenlévőket. A fesztiválokon borversenyek voltak. A borversenyek pozitívan hatottak a borászokra, azóta minőségibb lett a csicsói bor. 2015-ben volt az utolsó fesztivál, helyette augusztusban bornapokat tartanak a helyi szőlőben, idén, 2017-ben a negyediket. A régi borosgazdák közül, akik szintén díjakat nyertek és akikről tudok: Petőcz Lajos, 1922–2008 (volt hajós, keresztapám, első díj), Bödők Géza, Kiss Nándor mérnök, ifjú Kustyán József, ifjú Nagy Vince, Wurcel Gábor tanító úr.

-           A csicsói borosgazdák közössége a helyi önkormányzattal együttműködve, 2014. március 22-én tartotta meg VIII. Borfesztiválját. A község polgármestere, Földes Csaba mérnök köszöntötte a résztvevőket, valamint felhívta a figyelmet a házi borkészítés hagyományaira és fontosságára. A rendezők 47 bormintát gyűjtöttek be, 29 fehér, 3 rosé és 15 vörösbormintát. Az előző évben jó időjárás volt, ezért a versenyen minőségi borok szerepelhettek. A borokat nemzetközi szakmai bizottság értékelte: Garai János mérnök, Kripp Zigmund báró, Németh Sándor, Kovács Béla, Görözdi Zoltán, valamint Sümegi Miklós. A versenyen 6 aranyérem, 17 ezüstérem, 18 bronzérem talált gazdára. A legnagyobb pontszámot Beke Gyula 2013-as fehérbora (olaszrizling) és Gajdosik József 2012-es vörösbora (cabernet sauvignon) érte el. A polgármesteri díjat a fehérborok kategóriájában Beke Gyula 2013-as olaszrizlingje nyerte el, vörösborokéban Gajdosik József 2012-es kékfrankosa. Katona István, Vida Sándor, Gajdosik József, Görözdi Zoltán, Nagy Róbert, Beke Gyula ekkor alkották meg a „hatos cuvée” bort. Ez a bor ezüstérmes lett.

A Duna mentén, az ártérben végig erdő húzódik. Az erdők egy része magángazdák tulajdona volt, nagy része viszont uradalmi birtok. Ismert uradalmi erdész volt Martinkovics Antal és fia, János (az ő fia, Aladár pedig a birtok intézője volt). Erecsen laktak, az erecsi lejárónál, ahol a legutolsó csicsói erdész, Hajdušík Jozef birtoka van. Az erdőkerülő háza pedig a hosszúklábi lejárónál volt. Csehszlovákiában már 1919-ben megalakult az állami erdészet. A második világháború után ez az erdészet vette gondjaiba a csicsói erdőket. Csicsón jól működött az erdészet, sok embert foglalkoztatott. Szakképzett erdészek vezették a munkájukat. Néhány erdész közülük: Pálovich, Martinkovics Antal és János, Baller, Klinda, id. Mäsiar Milan, Hajdušík Jozef. A rendszerváltás (1989) után visszaigényelt (magánosított) erdőterületeken az állami erdészeten kívül egyéb szervezetek, valamint magánszemélyek gazdálkodnak, mint nálunk is. Mára tevékenységük Csicsón szinte csak a fakitermelésre korlátozódott.  Az erdőgazdálkodással szorosan összefügg a vadgazdálkodás. Falunknak sokéves múltra visszatekintő vadásztársasága és horgászszervezete is van. A vadásztársaság 1980 nyarán kiállítást rendezett trófeáiból. Ezen szervezetek tagjainak a feladata a vad- és halállomány szabályozása, és különféle rendezvényeiken az ifjú nemzedéket próbálják a természet szeretetére és óvására nevelni, versenyeket rendeznek, takarítják a vizek partjait, erdei utakat, falunapokon gulyást, halászlét főznek. A horgászszervezet falunk legtevékenyebb szervezete napjainkban.

A Csicsói horgászszervezetről így ír Szikonya Attila: 2012-ben kezdtük. A vezetőség: Illés György elnök, Szikonya Attila tógazda, Várady Ferenc vezetőségi tag, Papp Gábor vezetőségi tag, Décsi Zsolt vezetőségi tag, Leisztner Tibor vezetőségi tag. Több versenyt szervezünk, külön a felnőtteknek és külön a gyermekeknek. Azonkívül járunk főzni rendezvényekre is.

A galériában képeket találnak róluk. (Kattintson ide)

Gyermekkorom vadászai voltak, akikre emlékezem: Nagy Lajos (dohányos), Csémy Lajos (hajós), Kovács József (Bozsó) és Kovács Imre (Cinda) testvérek, ők halászok is voltak.

Érdekességként nézzenek meg egy lapot nagyanyám, Nagyné Bödők Ilona emlékkönyvéből, Fél Istvány csicsói születésű erdész (mi idősebbek ismerhettük húgát, Pázmány Mihályné Fél Katica nénit) írt és rajzolt rá 1914. szeptember 22-én. (Lejjebb)

 

Még pár mondat a falu kertésztevékenységéről. A régi időkben a füssi katolikus egyháznak kertészete és gyümölcsöse volt Csicsó határában, a Duna mentén. Konyhakertet természetesen minden ház mellett találtunk, az arra alkalmas földön. A Lion-kert szőlős- és gyümölcsöskertjét átvette a csicsói földműves szövetkezet, mellette pedig kertészetet alakított ki. Itt sok asszonyt és nyugdíjast foglalkoztattak. A kertészet vezetője Mészáros Dezső volt (1922–1998), a vincellér pedig id. Nagy Vince (1917–1987) és Seiner József (1951–2016). A szövetkezet gyümölcsöse helyébe a Kálnoky család almáskertje, a „Csicsói alma” lépett a Remész szélén. Magánemberként „ősz” Nagy Imre (1912–1987) kertészkedett először. Üvegházában virágot termesztett és palántákat nevelt. Hosszú ideig, a kezdetekben, a szövetkezet elnöke volt. Az 1970-es években Csicsón is kitört a „fóliázási láz”. Az 1990-es évekig szinte minden kert tele volt fóliasátorral. Megalapították a Kiskertészek szövetségét, megszervezték a zöldségátvételt. Aztán az 1990-es években már egyáltalán nem volt kifizetődő a fóliázás, így mára annyira elsorvadt a kertészkedés, hogy már csak néhány család termel zöldséget, és csakis a saját szükségletére. Pedig azelőtt még házi fűszerpaprikát is lehetett venni helyben, saját részre is sokan termesztettek, szárítottak és daráltak paprikát.

Az állattenyésztés szintén a múlté lett. Ma már tojást is boltban vesznek. Igaz, régen is csak annyi állatot tartottak, amennyiből magukat élelmezték (tejért, tojásért, húsért nem mentek a falun kívül) és trágyázták a földeket, ezen kívül igavonó állatokat tartottak. A földműves szövetkezet nemcsak teheneket és disznókat tenyésztett, hanem tojókat is tartott, sőt, a „Kövécsgödör” partján kacsákat nevelt. Nemcsak ez a virágzó, modern gazdasági épületekkel (emeletes irodaházzal, gépparkkal, asztalos- és gépészműhellyel, magtárakkal, raktárakkal, mázsaházzal, ólakkal, istállókkal, öltözőkkel, tejcsarnokkal, pékműhellyel, borospincével), gépekkel felszerelt szövetkezet szűnt meg az 1990-es években, hanem a háztáji kis gazdaságok is.

A második világháború után a parasztokat szövetkezetbe kényszerítették, de szorgalmas, áldozatos munkával, nagy tapasztalattal sikeres és gyarapodó gazdaságot építettek fel. Ezeket az eredményeket semmisítették meg az 1989 utáni változások. Reménykedjünk, hogy mint eddig minden nehéz, kilátástalannak tűnő helyzet után, a jövőben is képes lesz a falu népe újraéleszteni a földművelést és az állattenyésztést. A földműves munka megbecsülést kap, hiszen mindannyiunkat az táplál.

 

A Hanza Hitelszövetkezet csicsói elöljárói, 1935-ben a katolikus templom előtt.

Állók balról jobbra: Fél Pál szabó, Sándor Gyula asztalos, Balázs Károly földműves, Bödők Pál földműves, Lengyel István borbély. Ülők balról jobbra: Szalay János földműves, Nagy Elek bognár, Hrotkó Sándor katolikus kántortanító, Nagy Lajos molnár (elnök), Bödők Sándor földműves (könyvelő), Várady Sándor cipész, Mészáros Lajos földműves, községi bíró.

-           A hitelszövetkezet a Hanza Szövetkezeti Áruközpont hitelnyújtó intézményeként működött.

 1918-ig, majd 1939-től 1945-ig a HANGYA – Országos Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezethez tartozott. 1932-től fogyasztási szövetkezet is alakult. Décsi János jegyző alapította, elnöke Király József esperes és plébános volt, ügyvezetője Lukovics László.

 

Dohányfeldolgozás

Csicsón már az első Csehszlovák Köztársaság idején biztosan foglalkoztak dohánytermesztéssel és feldolgozással. A legismertebb dohánytermesztő a grófi birtokon bérlő Jezsó házaspár volt, Jezsó Ferenc (1910–1980) és Vicena Julianna (1910–2008). Másik ismert család a „dohányos” Nagy család. Nagy Dénes (1897–1970), feleségével, Juhász Erzsébettel és testvérével, Nagy Lajossal (1904–1983) és annak feleségével, Szikonya Karolina nénivel (1905–1996).

A földműves szövetkezet egyik legjövedelmezőbb ága volt a dohánytermesztés és feldolgozás. Tavasztól őszig sok asszonynak adott munkát. Tontulon, egy téglaépületben volt a simítás, a mellette levő pajtákban szárították a leveleket. Az itt termesztett dohány nagyon jó minőségű volt.

A dohánytermesztés nagy gondosságot igényel. Vida Eszti néni így emlékezik róla:

A dohánymagot kora tavasszal elvetettük a melegágyakba, gondosan öntöztük, ápoltuk. A hidegtől és a tűző naptól nádtakaróval védtük. Májusban elkezdtük a kiültetést. A palántákat kora reggel kellett felszedni, ládákba rakni és vizes zsákokkal letakarni. Lovas kocsira raktuk és vittük a földekre ültetni. Lyukat vágtunk, beöntöttük és ültettünk. Minden munkát kézi erővel végeztünk. Többször meg kellett kapálni. Mikor akkora lett, hogy a szépen beérő sárgás leveleket törni lehetett, elkezdődött a törés. Alulról 2-3 levelet lehetett egyszerre letörni. Hónunk alá raktuk, szépen egymás hegyé, és mikor már jó nagy csomó gyűlt össze, vittük a kocsira. Amikor jó magasra megtelt a „vlecska” (utánfutó), vittük a dohányszárítóba, ahol hosszú tűvel zsinórra fűztük a leveleket, amiket állványokra felhúztak, hogy száradjanak. A levelek másik részét lécekre fűztük, kocsikra raktuk és toltuk a fonnyasztóba majd a szárítóba. Itt nagy hőség volt, gyorsan száradtak a levelek. A fűtők Nagy Benő és Nagy Károly éjjel-nappal fűtöttek. Amikor megszáradtak a levelek, elkezdődött a simítás. Mi, asszonyok asztal köré ültünk, lehúztuk a lécekről a leveleket, szín és nagyság szerint válogattuk és csomóztuk. Vagyis egy jó marék levelet csomóba kötöttünk, lécek közé raktuk, jól összeszorítottuk, hogy szét ne essen a csomó. Mikor összegyűlt egy jó rakomány csomózott dohány, elvitték Komáromba, a dohánygyárba. A munkamenet vezetői voltak: Jezsó Ferenc, Nagy Dénes, Gyurcsovics (Gyurgyovics) István, Németh Vince, Gaál Viktor, az értékesítő Nagy Nándor füssi lakos volt. Már senki nem él közülük.

A dohánytermesztés nagy szakértelmet, gondosságot igénylő fárasztó munka. Az utolsó időkben már nem volt jó ára sem, így abbamaradt Csicsón a dohánytermesztés.

adatközlő Vida Sándorné Beke Eszter. 

A méhészkedésről

 

Csicsón néhányan méhészkedéssel foglalkoztak, foglalkoznak. Mint már említettük, Vajda Géza bácsi is. Vagy a kép tanúsága szerint legidősebb Liska Károly (1901–1983), a képen őt láthatjuk méhkaptárjai között, a Vida-tónál vagy Décsi József (1945–1965), a szülésznő, Etel néni férje.

 

Décsi Laci bácsi így emlékezik méhészpályafutásáról:

---

Néhány szó a méhcsalád tagjairól:

a/ Az anya – funkciója a család létszámának fenntartása, vagyis a peték lerakása a sejtekbe, mennyiségük az évszaktól függ. Nyáron 1500-2000 vagy még több is lehet naponta. Télen viszont szinte nullára csökken. Az anya életkora elérheti akár az 5 évet is, de ekkor már aktivitása nagyon csökken. Ezért a méhészek 2 év után lecserélik.

b/ Dolgozó méh –  a neve is erre utal, nektárt és virágport gyűjt, ebből mézet és méhpempőt, továbbá propoliszt és viaszt termel. Életkora ősztől tavaszig tart, de a nyári egyed csak néhány hétig él (4-6 hét).

c/ Here – fő funkciója a méhanya megtermékenyítése. Életkora csak tavasztól őszig tart.

---

„Édesapám 1935-ben kezdett méhészkedni. Az ötvenes évek végén, iskoláim befejezése után én is aktívan bekapcsolódtam a méhészkedésbe. Abban az időben 55-60 méhcsaláddal dolgoztunk, elég jó eredménnyel. A fent említett termékek egész skálájával foglalkoztunk. Sajnos édesapám halála után (1970) magam maradtam, és közben az évek múlásával kénytelen voltam az állományt csökkenteni. Jelenleg már csak 18-20 méhcsaláddal dolgozom. De azt már nem is tekintem munkának. A méhészkedést csak szívvel-lélekkel és teljes odaadással lehet folytatni. Még akkor is, ha néha kudarcok érik az embert. Igaz, a valódi méhészt a maximális optimizmus jellemzi, és mindig bízik a jövőben. Ezek után már csak természetes, hogy nem tudok megválni szorgalmas, de szúrós rovaraimtól. 

Sajnos a méhészkedésnek vannak negatív oldalai is. Jelenleg szinte világszerte nagymértékű a méhek elhullása. Néhány esetben a károkozó ismeretlen és nehéz védekezni ellene. Nagy pusztulást okoz az ázsiai atka, ez a méhek vérét szívja. Megfelelő kezeléssel már tudunk ellene védekezni. Nem utolsósorban említeném az emberi tevékenységet is, pl. a szakszerűtlenül alkalmazott növényvédő szerek használatát. Vagy a mobiltelefonok kisugárzása olyan mértékben befolyásolja a méhek tájékozóképességét, hogy nem találnak vissza a saját kaptárjukba és elpusztulnak.”

Décsi László mérnök (1927, a Dunai Ármentesítő Vállalat komáromi részlegének volt igazgatója), csicsói méhész, 2015 januárja

A méhészkedésben Laci bácsinak segítségére volt húga, Décsi Teréz (1929–2008), tanító néni, aki szintén megtanulta a méhészkedés csínját-bínját, hiszen Laci bácsi csak hétvégeken tartózkodott Csicsón.

Mára a legismertebb csicsói méhésszé, akinél mindig kapni jó minőségű mézet, Kustyán Sándor mérnök vált. A képen látható cégér a házuk kapuján az ő mézét hirdeti. Sándor a 2000-es évek elején leste el tudományát húga apósától Nádszegen.

Rajta kívül egy éve egy fiatal, Bognár István is telepített méheket az udvarukba. Munkatársa segítette. Bizonyára tudja, hogy fent említett dédapja, Liska Károly is foglalkozott méhtenyésztéssel.

Nagy Amália

 

Mesterségek, mesteremberek

 

Falunkban minden mesterség képviselve volt. A mesterek céhekbe tömörültek. A molnárok a kolozsnémai céhbe tartoztak, a kovácsok és szabók a győribe, a takácsok pedig a nagymegyeribe.

Ha valaki új házat akart építtetni, a faluban minden mesterembert megtalált a házépítéshez. A Téglaháznál maga is vethetett vályogot, de voltak vályogvetők. A téglát kiégettethette. Sabran-Pontevès Elzear herceg téglagyárat alapított Megyeren, ott tetőcserepet is gyártottak, de Csicsón is voltak téglaégető kemencék. A környéken még ma is sok HSE, HS, SH jelzésű téglára bukkanhatunk. A kőművesek és pallérok nemcsak felhúzták a falakat, de meg is tervezték a házat, felügyelték az építkezést. A legismertebb kőművesek a Specziár családból kerültek ki (Specziár Imre). Az ácsok elkészítették a tetőszerkezetet (Fábik Károly, Ferenczi Károly). A Hamban nádat vághattak a tetőhöz (Bognár József nádazó). Az ajtók, ablakok, bútorok is a helyi asztalosok munkáját dicsérték. Neves asztalos volt Sándor Gyula. Fia, Józsi bácsi a „podnikban” az asztalosműhely vezetője volt. Egy bútorgarnitúrájával díjat is nyert. De kiváló asztalos volt Misák Károly (fia és unokája idős és ifjú Misák Pál folytatták mesterségét), Klánik József és Décsi Miklós családja, id. Fehérváry Sándor, Csémi Gusztáv. Cipőt, ruhát is tudtak maguk készíteni. Kendert termesztettek, abból az asszonyok fonalat fontak, a takácsok (Kollár Mihály, Vida István) pedig vásznat szőttek a fonalból. Ruhát vagy maguk varrtak az asszonyok, vagy gyakorlott varrónőt kértek meg rá (Nagy Eszter, Pázmány Emma, Klánik Teréz, Nagy Mihályné és még sok fiatalabb varrónő). Férfiöltönyöket, kabátokat azonban tanult férfi- és nőiszabók varrtak (Fél Pál, Domonkos Imre, Végh Ferenc). A cipészek (Vida Lajos, aki hajós is volt, Győri Miklós és fia István, Komjáthi István, Liska Károly, Németh Elek, Szalay Károly, Szakál József) cipőt, a csizmadiák (Varga Lajos, Várady Sándor) csizmát készítettek, javítottak. A bádogosmunkákat bádogos végezte (Győri Lajos). Több kovácsműhely is volt a faluban. A kovácsok a lakatosmunkát is elvégezték, de a tehetségesebbek gépészként is megállták a helyüket. Kovácsok, akikre emlékezünk: Bödök János, Kollár Dezső, Sörös János, Vida Pál, Vida Lajos és fiai. A bognárok szekérgyártó, kerekes vagy kerekek készítésével foglalkozó iparosok (id. és ifj. Ábrahám Antal, Mező László és fia, Imre). Mivel kevés ilyen munka akadt, a bognárok ácsmunkát és könnyebb asztalosmunkát is végeztek.

Dédapámnak, Nagy Elek kovácsnak, közös műhelye volt nagyapámmal, aki a bognármesterséget gyakorolta. Kisebbik fia, Géza, szintén kovács volt, Budapesten töltötte inaséveit, sajnos fiatalon meghalt. Utánuk Géza nevű unokája, az én nagybátyám tanulta ki a kovácsmesterséget.  Ő Bödők Jánosnál Csicsón és Takács Jenőnél Patason tanonckodott.

A képen nagyapám, Nagy Elek bognár bizonyítványa, melyet Győr szabad királyi város ipartestülete adott ki 1907. július 4-én.

A faluban volt posta (Henrik Erzsébet, Sárközyek), trafikos (Szalainé Kucsera Mária), voltak kocsmárosok, borbélyok, boltosok, hentesek, mészárosok, pékek, halászok, molnárok, hajósok stb. A faluba kereskedők jártak, akik gabonát, zöldséget, gyümölcsöt, állatokat, tojást, húst vásároltak fel. De járták a falvakat drótosok, üvegesek, köszörűsök, fényképészek. Még az én gyermekkoromban is járt a rongyás (Csinger bácsi), aki a rongyokért cserébe edényeket adott, mi, gyerekek pedig válogathattunk (a bizsutól is ócskább) gyűrűk, nyakláncok, karperecek között. Még ma is jár a tollas, neki a liba-, kacsa- és tyúktollat is el lehet adni.

A varrónőkön kívül voltak szakácsnői is a falunak (Mészáros Pálné Bödők Sári néni, Győri Pálné Bödők Jusztina, Vida Sándorné Beke Eszter). Ők lakodalmakban irányították a sütést, főzést, természetesen ők maguk is sütöttek, főztek. Egyéb ünnepi alkalmakon is kisegítették a tanácstalan háziasszonyokat.

És ahogy az előző könyvünkben hírt adtunk róla, alakulása, 1870 óta sikeresen tevékenykedett a Csicsói Önkéntes Tűzoltó Testület.

Forrás: 1939-es összeírás és édesanyám elbeszélései.

Nagy Amália

Postások. Volt falunkban több postaépület. Az első, amelyről emlékeink vannak, az Alsó utcában volt. A második, és erre már többen emlékezhetnek, a Magyarnak maradni emlékpark helyén, az árokhát végén volt. A harmadik, a Megyeri úton álló, szépen felújított, mostani épület pedig Lusztig Móric háza volt. Az 1939-es összeírásból tudjuk, hogy abban az időben a postamestert Henrik Erzsébetnek hívták. A Sárközy-család tagjai voltak még ismert postások, postamesterek. Gyermekkorunk postása hosszú évekig Tibi bácsi volt, Szabó Tibor (1928–1998, a képen), a postamester pedig kolozsnémai volt, Dömötör Margit néni. Azokban az időkben a távolban élő emberekkel szinte az egyetlen kapcsolatteremtési lehetőség a postai levelezés volt. Leveleket, levelezőlapokat, képeslapokat küldtek egymásnak. Még egynapos kiránduláskor is küldtek haza képeslapot. Különösen nagy ünnepek idején volt sok dolguk a postásoknak. Az esküvői jókívánságokat kérésre a lakodalomban kézbesítették. De az újságokat, hetilapokat, magazinokat is a postások kézbesítették – akkor még nagyobb választék volt a hazai (csehszlovák) magyar sajtóból, könyvekből, az anyaországiakat pedig a prágai Magyar Kultúrán keresztül rendeltük meg. Kevés magánháznál volt telefon, a postáról telefonálhattunk vagy egyeztetett időben telefonhívást is fogadhattunk. Távirati szolgálat is volt, munkaidőben a postán, azon kívül pedig a szolgálatos személyek otthonában.

Tibi bácsi után, nyugdíjba vonulásig Szikonya Éva volt a postás, őt Bankó Tímea váltotta fel. Most két részre van osztva a falu, az új részen és Kolozsnémán Mészárosné Mező Katalin hordja a postát, Füssre pedig Németh Zsuzsa és Csémi Dóra jár. A posta épületében hosszú évekig, haláláig, Farkas Amália látta el szolgálatkészen a hivatalát, ő Füssről járt ide. Örökségét Cséminé Füssy Györgyi majd Nagy Benita vette át.

Nagy Amália

Mészárosok, hentesek. A mészárosok marhavágással, marhahúsfeldolgozással, -árusítással foglalkoztak, a hentes pedig sertéshús-feldolgozással és -árusítással. Fleischmann Adolf vágta le a marhákat a csicsóiaknak, Péróban a községi vágóhídon. A zsidó családok számára Perl Sámuel sakter (metsző) és vizsgáló végezte a vallási előírásuknak megfelelő, rituális vágásokat, szintén Péróban, a vágóhídon. A baromfiakat is ő vágta és vizsgálta, de arra az udvarában volt kijelölt helye. Ő állapította meg a húsokról, hogy fogyaszthatják-e zsidók (kóser: hibátlan külső, hibátlan vágás és hibátlan belső szervek) vagy nem (tréfli, ami nem beteg, hanem mások számára fogyasztható húst jelentett, hiszen minden húsnak meg kellett felelni a hatósági előírásnak).  Hatósági felügyelő volt pl. Beke Károly (1902–1976) bácsi, Fábikné Beke Irén apja. A betegségben elhullott állatokat és a romlott húst szintén Péróban, a dögtemetőben temették el. A hatóságilag is megfelelő húst aztán – zsidókét és nem zsidókét – Fleischmann Adolf dolgozta fel és mérte ki a mészárszékében a Felső utcában. A zsidóknak szánt, de tréflinek minősülő fogyasztható húsokat a falu nem zsidó lakosainak adták el.

Hentesüzlete Várady Józsefnek (1914–1980) volt a mai Duna utcában, Fleischmann Adolf kocsmájával és jégvermével szemben, valamint Fél Móricnak, utóbb özvegyének, majd vejének, Gaál Andrásnak (1894–1956). Nekik kocsmájuk, hentes- és mészárszékük volt az Alsó utcában.

A pékségekről: Az Alsó utca elején volt a legrégebbi egykemencés pékség, amelyre emlékezünk. Horváth Jenő (1911–1995) 1936-ban vette meg ezt a pékséget egy nemesócsai pékmestertől. 1939-ben eladta Várady Alajosnak (1916–1998), ő pedig 1945-ig működtette. Horváth pék pedig a Felső utcába költözött, és ott már kétkemencés pékséget nyitott. E mellé építette később manzárdtetős házát a Kishídnál. 1951-ben, amikor átadta műhelyét Fehérváry Géza bácsinak (1908–1984), a pékség már a földműves szövetkezethez tartozott. Ez az épület az 1965-ös árvíz idején megrongálódott és összedőlt. Új pékséget a Duna utcában (községháza utcájában) építettek, Bödők János (1898–1946) kovácsműhelye helyébe (a Lyon vendéglő romos épülete áll most ott – tévesen írták így nevét, mert nem Lyon francia nagyvárosról nevezték el). Az asszonyok még az 1970-es évek végéig hordták ide kisüttetni a kenyértésztát, és itt gabonadaráló („srótuló”) is volt. Utoljára pedig a mai posta mellett volt pékség, később tejcsarnok lett belőle. A két legutolsó helyen Szalai Károly bácsi (1919–1987) sütötte a kenyeret. Utána még egy ideig Kúr Dezső (1939–2015), és egy rövid ideig ifj. Szabó János. A mai napig emlegetetett és hiányolt pékség (Fehérváry Csilla péksége) a „podník” mögött volt. A környék legjobb kenyérféléit és kalácsait sütötték benne és árulták frissen reggel és este.

(Adatközlő Horváth Árpád, Horváth Jenő fia és Horváthné Bödők Erika)

Molnárok: A Malomút vezetett ki, Erecsen át a dunai vízimalmokhoz. Ezen az úton hordták a gabonát a malmokhoz. A Dunán Külső réttől Hosszúklábig nagyon sok malom és hajómalom őrölt (Nagy Lajos molnár, 1876–1950). A malmok úszó részét télen a parthoz húzták (Ezzel függ össze ez a malomtulajdonosoknak szóló mondás: András, hazaláss!). Az 1930-as évektől, a falu villamosítása után sorban szűntek meg a vízimalmok. Az utolsót Fehérváry Géza bácsi zárta be. A legtehetősebb molnárcsalád a Tárnok család volt. Tárnok Rudolf (1861–1937), a nagyapa Csallóközaranyosról került Csicsóra, ide nősült. Három nemzetség alatt éltek falunkban. Tárnok Rudolf vízimalma után hengermalmot is épített az Alsó faluban, Kertalján, azt nyersolajjal hajtották. Ezt átalakították villanymeghajtásúra, és a malomnak új, háromszintes épületet építettek. Tőle fia, Gyula vette át a malmot, másik fia, Sándor pedig földműveléssel foglalkozott. Harmadik fia, Ede, ifjú tanító az első világháborúba veszett. Sándor egyetlen fia, Sándor pedig a második világháború elején betegségben halt meg a katonaságban. 1947-ben Tárnok Gyulát három leányával, Herminával, Irénnel és Irmával Magyarországra, Győr közelébe, Levélre telepítették át, egy leánya, Papp Dénesné Lenke, mivel már férjnél volt, itthon maradhatott. Csicsón nem maradt a Tárnok családnak leszármazottja. A malom épületét a földműves szövetkezet vette át. Berendezését széthordták, régi részét lebontották. Ma raktárnak használják, karbantartásáról senki nem gondoskodik.

Fél Kálmán, Fél Mária, Fél Gusztáv (matróz), Pázmány Mihályné Fél Katica néni és Fél István erdész testvérei.

Hajósok. A Duna, Európa második legnagyobb folyója minden időben éltette a partjain letelepedőket. Így volt ez nálunk is, és így van ez a mai napig. A vizében valamikor aranyat mostak, ereje malmokat hajtott. Halásznak benne, ártéri erdeiben vadásznak, fát vágnak, a tisztásokon füvet kaszálnak, kavicsot kotornak medréből, és nem utolsósorban útként szolgálva, messzi tájakat köt össze. Voltak, akik révészként – ladikjukkal szállítva az utasokat a két partja között – keresték meg kenyerüket. Komáromban, a partján épült egy több mint százéves múltra visszatekintő hajógyár, amely jó néhány csicsóinak adott munkát. (Sajnos napjainkban leszűkült a tevékenysége és sokkal kevesebb embert foglalkoztat, mint régen.)

Bár a szomszédos falvak egyikét, Kolozsnémát hívták a hajósok falujának, azért nálunk is sok férfi állt be hajóra szolgálni. Akik megszerették ezt az életmódot, idővel kormányosok lettek, néhányan pedig kapitányi rangot is elértek. Elsősorban folyami teherszállító hajók közlekedtek a Dunán, hosszú és több uszályt („sleppet”) vontatva vagy újabban maguk előtt tolva. „Hajóvonták találkozása tilos.” (Annak idején hallgattuk a Magyar Rádió azóta megszűnt, talán legfurcsább műsorát, a minden délben elhangzó időjárás- és vízállásjelentést. Az emberek nagy részének teljesen érthetetlen adathalmaz volt ez, ám a folyami hajósoknak szinte létfontosságú lehetett. Még a vízitúrázók és az ártéri lakosok is mindig hasznos információkhoz juthattak e több mint 125 éve kezdett, és hosszú évtizedeken keresztül a rádióból hozzáférhető szolgáltatástól.) Kolozsnéma és Csicsó között kanyargós, zátonyokkal teli a folyó, és itt is van hajóútszűkület, ebben tilos a hajók találkozása. Ezért hangos dudálással jeleztek a hajóvonták e szakasz előtt, ha számítani lehetett szemben úszó hajóra. Mi, gyerekek, mikor meghallottuk a hajókürt távoli hangját, még futva-sietve kiértünk a Hosszúklábon át a partra és integethettünk, kiabálhattunk az árral szemben úszó, hosszú vonták dolgozóinak. Mert bizony több mint fél óra kellett, hogy a falu elé érjenek. Miután a monstrumok elhaladtak előttünk, még percekig tartott utána az erős hullámverés. Félelmetes és lenyűgöző volt egyszerre. A csicsói hajósok akkor is mindig „bedudáltak” a családjuknak, mikor elhaladtak a falu előtt. Szinte minden családban volt kire gondolni a hajókürt hallatán. Mi keresztapánknak hittük a „dudálót”. A személyszállító hajókon – Kolozsnémán felszállva – Budapestre, Pozsonyba, Bécsbe vagy messzebbre, a „magyar időkben” a „kishajón” a Mosoni-Dunán pedig Győrbe lehetett eljutni. A hajósok falunk módos polgáraivá váltak, de a világlátásuk is tágult, hiszen a Fekete erdőtől a Vaskapun át egészen a Fekete tengerig ismerkedhettek Európával. Mikor megnősültek, családjukat is sokszor magukkal vitték a hajóra, idővel aztán letelepedtek itthon. Vagy nagyvárosokban, Budapesten, ritkábban Bécsben, Pozsonyban leltek új otthonra. Napjainkban nagy, luxus kirándulóhajókat, szárnyashajókat is láthatunk.

Felsorolok néhány hajóst a teljesség igénye nélkül (a nevek mellé néhányuknak odaírtam a tisztségét is, sajnos kevesükét tudom): Balázs János (1847-ben épült a háza a Kertalján, népi építészetünk remeke, amely sajnos tavaly karbantartás hiányában összeomlott), Décsi János és Décsi Lajos (nem tudok róla, hogy rokonok lettek volna, különböző nemzedékhez tartoztak, feleségük úti okmánya többnyelvű volt, hogy tudják követni férjüket – az okmányok másolatát meg lehet nézni internetes albumomban), Fél Gusztáv (matróz, a képen fenn), Füssy Miklós, Fél Lajos és Fél László (testvérek, akik a két első futball-labdát vették a csicsói gyerekeknek), Csémi Lajos (mind a négyen cseréptetős, verandás téglaházat építettek Újcsicsón), Bödők Péter, Vida Lajos és Décsi Sándor (Budapesten telepedtek le családjukkal), Bödők Dénes (Bécsben élt feleségével), Petőcz Lajos (keresztapánk, kormányos volt), Nagy László (ezermester, az Alsó utcában építkezett, nagyapja, Nagy Lajos háza helyén), Nagy Elemér, Kosec Vojtech, Szép Dezső, Szász Károly, id. Balázs Sándor (kormányos), id. Szabó Lajos, ifj. Magyarics Gyula (gépész) – ők már nem élnek, Bödők Aladár, Lengyel Lajos, Kovács János („az utolsó csicsói halász”, hajóács), Bödők József (Czita) és id. Horváth Árpád (ők ketten nyugalmazott hajóskapitányok), és az ifjak közül ifj. Nagy András (hajóskapitány) és Nagy Attila (id. Nagy András fiai, Fél Lajos dédunokái), ifj. Győri Sándor és Dávid, ifj. Bödők János, ifj. Fél Károly, Szabó Roman, Textor Zsolt, ifj. Nagy Sándor.

Nagy Amália, adatközlője id. Horváth Árpád

Balázs Sándor hajókormányos

Gyerekkoromban Balász Sándor (1920–2002), a házunkkal szemben lakó szomszéd, Sanyi bácsi sokszor viselte a hajósok egyenruháját. Felesége Juszti néni (Kustyán Jusztina, 1924–1993) gyakran vigyázott rám, amikor anyukám éppen dolgozott. Szerettem náluk lenni, mert olyankor mindig mesélt nekem. Ültem az ölében és hallgattam a régi idők történeteit. Mesélt férje munkájáról is. Ezekből az emlékekből csak annyi maradt meg bennem, hogy amikor megszólalt a Dunán éppen arra tartó hajó kürtje, mindig azt mondta, hogy biztos Sanyi bátyád hajózott erre és beköszönt. Sajnos a többire már nem emlékszem, de fiuk, Sándor szívesen elmondta nekem, hogy édesapja milyen nagyszerű hajós volt. 

Sanyi bácsi 1920-ban született Csicsón és már az iskolás éveiben eldöntötte, hogy hajós lesz. Ki is tanult annak! De addig, mielőtt igazán elfoglalhatta helyét a hajókormánynál, még át kellett élnie a II. világháborút, és ennek befejezése után hadifogságba került. Másfél éven keresztül egy oroszországi fogolytáborban, a mezinovkaiban raboskodott (Mezinovo, a Dontól, Voronyezstől kb. 100 km). Hazatérte után többször elmondta, hogy az ő életét bizony a Biblia mentette meg. Történt ugyanis, hogy a biblia egy-két vékonyka lapját azért tépte ki, hogy eladhassa kenyérért és élelemért egy orosz rabőrnek, ő pedig ebbe sodorta a cigarettadohányt.  Így menekült meg az éhhaláltól. 

A hadifogságból hazatérve a Csehszlovák hajózásnál helyezkedett el. Ezután már kedvére hajózhatott a Dunán. Mivel megbízható munkaerő volt, hosszabb utakra is kiküldték, Bécstől egészen le a Duna-deltáig, keresztül a Vaskapun.  1956-ban kikötött Budapesten is, ott pedig belecsöppent az akkor kirobbanó forradalomba. Gyakran vele utazott felesége, ő sütött-főzött a hajón. Készített neki egy kenyérsütő kemencét, abban mindig tudott sütni friss kenyeret. A Sitno nevű hajón egy-két alkalommal fia is vele tartott. Egyszer azonban elszakadt egy vastag drótkötél, és ez majdnem balesetet okozott neki.  Azután fia már többé nem hajózott vele.  Kolozsnémán többször részt vett a Csemadok napokon, akkor a Dunán uszályokon sétahajóztatták a népet. Szerette a munkáját, az akkori időben ez jól jövedelmezett.  Mindig azt mondta, hogy nyugodt és szép élet a hajós élet. Még a ködöt is szerette, mert ködben leállt a hajóforgalom. Ezt hívták hajós ünnepnek.

Androvics Adrianna, 2017. május 20.

Csicsó fényei – villamosítás. Menjünk vissza az időben a múlt század húszas éveibe. Édesanyám (1924–2013) és Barthalos Lajos bácsi (1925–2009) beszélgetéseiből tudom, hogy akkor villamosították falunkat. Kicsi gyermekek voltak még abban az időben, 3–4 évesek, mégis élénken emlékeztek arra, hogyan húzták a lovak az utca porában a fából faragott póznákat – csicsóiasan villanykarókat. Amíg nem állították fel őket, ott hevertek az utak szélén, a gyerekek nagy örömére. Jól lehetett rajtuk ugrabugrálni. Először az utcákat világították ki, majd a középületek is fokozatosan villanyvilágítást kaptak: az iskolák, templomok, kastély stb. A református iskolát 1929-ben már villanyárammal megvilágítva adták át. Az Alsó faluban a mai nap is álló hengermalmot is hamarosan villamosította tulajdonosa, Tárnok Rudolf. Azután ki előbb, ki utóbb, a házába is bevezettette a villanyáramot. Bödők Pál nagyapám a harmincas évek közepén még az istállóba is bevezettette, ez nagy segítség volt a gazdaságban. Nagybátyám új házába ezekben az években, Nagy Dénes (1916–1970) villanyszerelő, fiatalember szerelte be egymaga. Ez a villanyhálózat a mai napig tökéletesen működik. Nagy Dénes Csicsón született, Győri Istvánné Nagy Irén néni unokatestvére volt. Apám mesélte, hogy még iskolás korában rádiót szerelt össze magának. Nagymegyerre vetette a sors, de hű maradt a csicsóiakhoz. Haláláig ő volt falunk rádióinak és televízióinak orvosa, sajnos fiatalon halt meg. A falu másik villany- és rádiószerelője, akiről ma már talán senki nem tud, Braun Ármin volt. Feleségével, Raáb Sárikával és anyósával a holokauszt áldozatai lettek. A Nagy Dénes név máshonnan is ismerős nekünk. Dini bácsi (1923–1994), Nagy Zita apja, villanyszerelő és ezermester volt. Szinte mindent meg tudott javítani. Az árvízről szóló könyvben olvashatjuk, hogy ő javította ki a víz által megrongált telefonvonalat, az volt akkor a külvilághoz kötődő egyetlen kapcsolat. Hosszú évekig az iparszövetkezetnek („podniknak”) volt karbantartója. Felesége, lánykori nevén Bödők Joli (1930–2013) néni is ott dolgozott. Dini bácsi az iparszövetkezet megszűnése után sok társával együtt szintén utazni kényszerült munkahelyére, Komáromba. A csicsói villanyszerelők sorát a talán két legismertebbel zárom. Győri Pityu bácsi, akit fent említettem és Fábik László nyugdíjba vonulásukig dolgoztak, de még azután is sokáig lehetett számítani segítségükre.

Gyermekkoromban, az 1960-as évek végén vagy a 70-es évek elején is kicserélték az utcákon a lámpákat (nemrég pedig, 2015-ben megint). Emlékszem, mennyire örültünk neki! Akkor még nyári estéken kimentek az emberek a lámpák alá, és ott beszélgettek késő éjjelig. Mi gyerekek meg bújócskáztunk a sötétben, vagy hallgattuk a felnőtteket. Ahogy a tv-ben egyre változatosabb lett a műsor, úgy maradtak el ezek a beszélgetések.

Nagy Amália, 2017.