Régi dicsőségeink - kosárfonás!

Most olyan foglalkozásról szeretnék írni, mely valaha nagyon divatos tevékenység volt a faluban, sokan művelték, de sajnos kihalóban van ez is, mint oly sok más régi mesterség.  Ez a foglalatosság a kosárfonás művészete.

A kosárfonás a fa megmunkálásának egyik legősibb szerkezeti formája. Története a legrégibb időkig nyúlik vissza és valamilyen formában – az alapanyagtól függően – szinte minden népnél előfordul. Az ember a természet megfigyelése közben ébredt rá a kosárfonás titkaira, tanítómestere többek között a fészekrakó madárvilág is lehetett. A Csallóköz földrajzi és éghajlati viszonya kiválóan alkalmas a fűz termesztésére. A Duna árterületei és a mocsaras nádasok mente természetes otthont biztosítanak a vadon termő, szinte erdőséget alkotó füzeseknek. 

A fűzfafélék családja igen régi, de géncentruma Közép-Európa és Belső-Ázsia, főleg a Himalája vidéke, tehát az a hely, ahol a magyarság mozgott.

Valaha a falunkban a kosárkészítés virágzó kézműipar volt. (Aranyvesszős: Alsó falunál a Duna töltése melletti füzes kiváló alapanyagot szolgáltatott) De nálunk is bekövetkezett az a folyamat, hogy feledésbe merült ez a nemzetközi mesterség, melyet valaha a magyarok fejlesztettek művészi fokra. Sajnos manapság a gépkocsival külföldre utazók akarva-akaratlanul megállnak az utak mentén letelepedett kosárárusoknál, és itt vesznek fonott piaci karkosarat, piknikkosarat, ruháskosarat, mózeskosarat, kandallókosarat, kenyértartó kosarat, hulladéktartó kosarat, tálcát vagy virágkosarat. Miért tesszük ezt, amikor elvben mi is előállíthatnánk ezeket a termékeket? Nem kell hozzá más, csak jól megválasztott anyag, erős kezek és egy kis fantázia.

Amikor legutóbb ott jártam Szabó Öcsi bácsinál, többek között arról is faggattam, hogy ő hogyan készítette a kosarakat. Elmondása szerint ez a mesterség nem igényel nagyobb tudást, csak meg kell keresni a jó vesszőt, „finomat”, ahogy ő mondta, melyen nincsen ág és nem törékeny. Általában ő fűzfával dolgozott, mert szerinte is ez a legjobb alapanyag, bár lehet mindenből fonni, ami jól hajlik.  A kosárfonás titkait apósától Szász Gyulától leste el.

Egy jó kosarat kb. 2 óra leforgása alatt el lehet készíteni. Először is az alját, vagyis fenekét kell megcsinálni, aztán a vezérkarókat (szárát) kell meghagyni, utána jöhet a vessző, mellyel már tulajdonképpen fonjuk a kosarat. A legvégén kerül rá a fül.  A faluban többen is fontak kosarakat, főleg a téli időszakban. Emlékszem unokanagybátyámtól Boros Mihálytól mindig kaptunk karácsonyra egy szép kosarat. A maradék gyűrűvesszőből meg egy udvarseprűt készített nekünk. Utóbbi készítését már a fiaim is kipróbálták. Akkoriban az ügyes kezű férfiak sorban gyártották a tyúkborítót, méhkast, lisztes szakajtót, babos kosarat, fáskast. Ma már Öcsi bácsi egészsége nem engedi meg, hogy kosarat fonjon, de a faluban még egypáran űzik ezt a mesterséget.  Például Csicsay Kálmántól tudtam meg egy titkot, mely szerint a kenyérkosárhoz megfőzik a vesszőt és lehúzzák a külső héját. Fél Pál is foglalkozott kosarakkal, ő a megfelelő alapanyag megszerzése végett fűzfákat is telepített a szántóföldje mellé. Nagyon szép kosarakat és egyebeket font, még idős korában is Barthalos Lajos bácsi, aki érdeklődő unokáját is bevezette e tevékenység rejtelmeibe, és aki szinte művészi fokra fejlesztette azt. A kosárfonásnak szerintem van jövője.  A műanyag szatyrok ideje lassan lejár. Az ember természetszerűleg vágyik természetes alapanyagú, praktikus és szép tárgyakra. A munkanélküliséget is lehet csökkenteni oly módon, hogy teret engedünk az ilyen foglalatosságnak. Természetesen ehhez az is kell, hogy óvjuk fűzfáinkat, telepítsünk minél többet a határi utak mentén, mert sajnos ez a fafajta is, mint a többi őshonos fa, kipusztulóban van.

Folytatása következik.

2013. november 26.    Androvics Adrianna

 

 

 

Itt szeretnénk megjegyezni, hogy asszonyaink egyik kitűnő jövedelemforrása volt az 1950-es, 1960-as években, 1970-es évek elején a szatyorkészítés. Télen kukoricacsuhéból –sustyából  kisebb-nagyobb füles szatyrokat, de lábtörlőket is fontak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

De fontak szalmából is, legtöbbször köteges rozsszalmából.

Fűzfavesszővel, hánccsal, gyékénnyel fűzték.