Akarsz-e játszani?

 

Kovács Ignácné (1894–1983), sokak Kántor Eszter nénije, közkedvelt, nagyon talpraesett asszony volt. Édesanyám sokszor és szeretettel mesélt róla. Az első világháborúban vesztette el férjét. Egyetlen fiától nyolc unokája született. Ő volt anyámék családjának a segítője nagymosáskor. A nagymosás, különösen az ágyneműk és a nehéz kendervászon lepedők mosása a legnehezebb házimunkák közé tartozott. Anyámék kilencen voltak a családban, így igazán elkelt a segítség. Mivel főleg a szabadban mostak, télen nem volt ágyneműmosás. Húsvét ünnepére azonban mindennek tisztán kellett ragyognia. Nagyapám Bödők Pál befogta a lovakat, az asszonyok felpakolták a mosnivalót a szekérre, és irány a Hosszúklábi örvény! Ilyenkor még nagyon hideg volt a víz, amiben álltak a patéllóasztal mellett, és a patéllófával patélló(l)tak-patéllú(l)ták-sulykolták a nehéz, vízben megkeményedett lepedőket. Egy alkalommal, udvari kisebb mosáskor, Eszter „nénnye” unokáját is magával hozta. A kicsi Erzsike (Kosárné Kovács Erzsi néni) jó darabig elvolt türelemmel, de egyszercsak sírni kezdett: „Nyanya, baba kő!”. Baba azonban nem volt a háznál, sőt más játék sem. Eszter nénnye felkapott egy fahasábot, lekapta a kendőt a fejéről, bebugyolálta vele a fadarabot és a kis Erzsi kezébe nyomta. Erzsike a mosás végéig – ami bizony még sokára lett – ringatta, dédelgette a kisbabáját.

Szüleinknek, nagyszüleinknek bizony nem volt pénzért vett játékuk. Viszont mindent fel lehetett használni mint játékot. Ebben nagyon leleményesek voltak! Nekünk és kortársaimnak is volt ilyen babánk, mi szemet, szájat rajzoltunk neki. Kukoricatuskóból ólat építettünk, építőkocka híján. Bármilyen kerékkel lehetett karikázni. Varjú Kálmán (mérnök, Csicsó, 1921–Győr, 2014) bácsi mesélte, hogy elkezdte hajtani a karikát, (bottal hajtották, nem kézzel) és mikor felnézett, azt vette észre, hogy már az ócsai vasútállomásnál jár. Ilyen távolságot azelőtt gyalog jártak meg. Komáromba is elmentek a töltésen gyalog.

Nekünk már volt labdánk, de szüleink, nagyszüleink rongyból, bőrből varrtak maguknak. Az ilyen labda nem pattogott, csak dobálni lehetett egymásnak. Nővéremnek kulcsos korcsolyája volt, de apáméknak egészen más „korcsolyájuk” volt. A gyerekek a Vida-tón szoktak „csuszkorá(l)ni”. Csuszkorát sikosítottak, hosszú csuszkoráló helyet síkosítottak ki. Akinek volt a csizmája talpán vas, karézott-karéjozott vele. Csináltak maguknak fakorcsolyát is. Egy fahasábba lyukakat fúrtak, ezen keresztül madzagot fűztek, így kötötték a cipőjükhöz, csizmájukhoz, az élére drótot erősítettek.

Nekünk azonban már volt kaucsuk hajasbabánk is és két szép plüssmackónk. Ma is megvannak. A babának a végtagjait gumi erősítette a törzséhez, ezek megkoptak, házilag nem tudtuk megjavítani. Egy babákat javító műhelyben újíttattuk fel. Megmosták a haját, a pislogó kék szeme olyan szép, hogy nem kellett kicserélni, a „sírókája” is működött, csak kicsit igazítottak rajtuk. Cipője, zoknija eredeti, ruhát még anyám és húgom varrtak neki. Kendőt is, hogy ne porosodjon a haja. A két mackó közül az egyik brummogni is tud. Ezek a játékok több mint 45 évesek. Nagy becsben tartjuk őket!

De legjobban egymással játszottak a gyerekek. Ilyeneket játszottunk mi és szüleink:

– Fiúk játéka volt a Csűr a likam, csűr – eggyel kevesebb volt a földben kivájt lyuk, mint a botos gyerek, a székfoglalós játékhoz hasonló; a seggreverős – ki kellett találni, ki vert a játékos fenekére; ördöglovon pörögtek.

– A fiúk gomboztak, (gombbal, nem pénzzel) a leányok „pityküveztek” (pitykű – színes agyaggolyó – ügyességi játék: feldobni egy golyót, közben egyet vagy többet felkapni – az én gyerekkoromban kockákkal játszottuk, a pityküvezés pedig a gombozáshoz hasonlított).

– A gyerekek „bóháztak” (bolha: két végén hegyes bot, amit másik bottal messzire ütöttek).

– Labdával, ugrókötéllel tíz-kilenceztek (különféle formában ütögették a labdát, ugráltak a kötéllel). Lovacskáztak (befogták egymást lónak).

– Bújócskázáskor a sunyónak, még a sunyó helyen le kellett „ütni” akit megtalált: Ipi-apacs, le vagy ütve.

– Fogócskánál a menekülő leállhatott „pipa” kiáltással. Csak addig, amíg a fogó elmondta: Egér, egér, ki a házból. Most jöttem a kávéházból. Aki nem jön ki a házból, az lesz a fogó!

– Csoportos játék: Adj király katonát! Magamat, vagy rongyos bakát? Rongyos bakát! Megnevezték, kinek kell nekifutni és átszakítani az ellenség láncát. Ha sikerült, vitte magával azokat, akiknél szakított. Ha nem, ottmaradt az ellenséges csapatnál.

– „Lökdösődő” játék: Ënyim a vár, tied mëg a büdös krumpliszár. Ezt kiabáltuk, és igyekeztünk egymást kilökni a porba rajzolt körből, vagy le a kisebb széna-szalma kupacról.

– Pimpimpálé zsugorodj össze. A gyermekláncfű-pimpimpálé szárát felhasítottuk, vízbe raktuk, ezt mondogattuk, közben a szára a vízben feltekeredett.

– Pám-pám paripám, tüzes a pipám. Fél lábon ugrálva, esetleg sántikálva vagy ugróiskola közben énekeltük.

– Dolgozzatok legények, holnap lesz a vásár! Kifizetlek benneteket, ha eljön a császár. Repül a, repül a .... (Ha olyat mondtak, ami tud repülni, feltették a gyerekek a kezüket. Aki eltévesztette, zálogot fizetett.)

– Kint a bárány, bent a farkas vagy Hátra ne nézz, jön a farkas, nagyot üt a hátadra. Meg ne mozdulj, szépen állj, mert a farkas közel jár. Ha ütnek, hát gyorsan fuss, mert hátadon lesz a huss!

– Mutogatós játék: (valamivel megjelöljük a két mutatóujjunkat) Két kis madár ül a fán. (ütögetjük az asztalt a mutatóujjainkkal, váltakozva) Egyik Péter, másik Pál. (felmutatjuk mutatóujjainkat!) Menj el Péter, menj el Pál! (középsőujjainkat! mutatjuk) Gyere haza Péter, gyere haza Pál! (megint a mutatóujjainkat! mutatjuk és leengedjük őket az asztalra) 

– Így járják a „kúdús” táncot. Istiglinc! A leányok párosával, hátul keresztbe tett kézzel összefogódznak és sétálnak. A vers végén hirtelen megfordulnak, de a kezüket csak pillanatra engedik el.

Gyerekkorunkban nagyszüleink házában volt egy klubunk. Unokatestvéreinknek, szomszéd gyerekeknek. Sok-sok év után 2009-ben összehívtam a még élő tagokat, unokatestvéreimmel találkozót szerveztünk régi barátainknak.

Nagyszüleink meghaltak, mikor kicsik voltunk. Inkább anyám és apám tartotta össze a családot. A ház üres volt, mi, gyerekek uraltuk. A szülők csak távolról figyeltek minket. De mégsem volt semmi baj. Nem lehetett mindenki klubtag, csak aki megfelelően viselkedett. Nem ittunk alkoholt, nem dohányoztunk. Drogról nem is hallottunk. Csak a nyári szünetben működött a klub. Az idősebbek délelőtt brigádoztak. Kiállításokat rendeztünk, társasjátékoztunk, pingpongoztunk, kirándultunk. Mi ketten a húgommal – betegek, mozgássérültek – semmi hátrányban nem részesültünk. Ha kellett, társaink természetes módon segítettek. Szép emléke van mindnyájunknak erről az időszakról. Több évig tartott.

Továbbgondolkodtam valamikori klubunkról. A ház és udvar, ahol a klubunkat működtettük mi, gyerekek, a szüleim tulajdona volt. Sőt, szüleink a „hátukat tartották” értünk, meg kellett védeni bennünket a szomszédok nemtetszésétől. Pedig nem volt baj velünk. Nem zajongtunk, nem randalíroztunk, senkiben és semmiben nem tettünk kárt. Ma beengedné valaki a gyerekeket a házába, udvarába? Gyermekkorunkban sem tette mindenki, de még akadtak helyek, ahol ezt megtették. Valljuk be, ma már nem árt a fokozott óvatosság. Ilyenné vált világunk.

Részlet József Attila Levegőt című verséből:

„Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak –

elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!”

Nagy Amália, 2016. június 28.