Szélsőséges időjárási jelenségek falunkban

 Az írás pdf-ben

Az utóbbi években időjárásunk nagyon változóvá, alig kiszámíthatóvá vált. Talán emiatt is többet foglalkozunk vele. Amikor egy-egy nagyobb szélvihar, esőzés, havazás után olvasom vagy látom a televízió hírműsorában – ha valóságosak ezek a felvételek – idős emberek nyilatkozatát arról, hogy ilyen időt még nem értek meg hosszú életük során, csak a fejem csóválom. Bár még nem vagyok 70 éves, de már megértem pár rendkívüli időjárási eseményt. Ezeket természeti csapásnak nem nevezném, de azt is éltem át 1965-ben, a dunai nagy árvíz idején. És mindezeket itthon, falumban. Noha itt, a Kárpátok gyűrűjében több mint 1000 éve természeti katasztrófáktól és szélsőséges időjárási jelenségektől nagyban védett hazára lelt népünk.

1963 júliusában tornádó söpört végig falunkon. Kicsi gyerek voltam, az orkán erejű viharra nem emlékezem, de arra nagyon jól, hogy a rákövetkező napokban, mint oly sok csicsói, családunk is kisétált a kastélyparkba, hogy láthassuk a földön tövestől, gyökerestül kicsavart hatalmas fákat.

Keszeghné Nagy Terike így emlékezik: Amire emlékszem, hogy a Hubáék frissen épült házát, amelyen még az ablakok sem voltak beépítve, kártyavárként összelapított a vihar (mivel frissen volt építve kiszippantotta a   levegőt alóla és így omlott össze). A katolikus templomról a keresztet ledobta. Állítólag Fábik Károlynét biciklistől felemelte, de lehet, hogy ez csak mendemonda. A parkban a fákat, ahogy te is írtad, tövestől kicsavarta. Hát, ahogy írtam, elég félelmetes volt gyermekként, még bentről, az üzletből is végignézni. Szerencsére más házban emlékeink szerint nem esett nagyobb kár.

Édesanyámat kérdeztem később a viharról. Nem szeretett beszélni róla, félelmetes volt. Őt a vihar kint a határban érte, nagyon gyorsan csapott le. Mást nem tudott csinálni, mint a földre feküdni, így várta ki, hogy csillapodjon az orkán, az eső. Unokanővérem és nővérem is megerősítik ezeket a beszámolókat.

Bognár Gyula is megosztotta velem emlékeit. Ő még elmondta, hogy a tornádó nyugat felől közelített meg bennünket. Fábik Erzsi nénit a házukhoz közel kapta fel és az artézi kútnál tette le. Kúr Dezső udvarából egy traktor pótkocsiját („vlecskáját”) dobta át a kerítésen a szomszédba. A tornádó a Duna felé hagyta el falunkat, Karomdombnál az erdőben széles sávot tarolva le. A templom tetejére végül másik, könnyebb kereszt került, azt Mező Imrus bácsi helyezte oda. Unokanővérem még azt mesélte, hogy az ég teljesen elsötétült, a rohamosan közeledő fekete felhők mintha a földet súrolták volna. Ilyen felhőket többször is láttunk éltünkben.

Nagy Gyöngyike is kérdezgetett kérésemre: Elmondták neki, hogy búcsú körül volt a nagy vihar, amikor a Huba Julóék, Mariska néni háza tetejét cserepestől megemelte és oldalra, arrább helyezte, de fent maradt a falakon, ezek nem omlottak le. Viszont hiába, mert a rengeteg cserép kárba ment, összetörött, és mindenképpen szét kellett szedni az egész tetőszerkezetet gerendástól, hogy a rendeltetési helyére visszaépítsék. Szintén említették, hogy az idős Fábiknét biciklistől az árokba emelte. Ők is, édesanyám is, Szabó Ilonka, mesélte a mami után (Gyöngyike nagymamája, Szabóné /Bekéné/ Görözdy Mariska néni a közből), hogy a kastélybejárónál sok platánfát kicsavart, és a 4-ágú tölgyfát (kőrisfa volt – B. Gy.)  is említette mindegyikük.  Anyu mesélte, a kanális mellett nekünk végig az udvar és kert meg a kanális között jegenyefák voltak, jó megtermett, terebélyes vastagok, kb. 6-8 fa. A fészer melletti legszélső jegenyét a kanálisparton 3 m magasságban eltörte és csak a 3 m magas csupasz törzs maradt. (A Cigány-tónál, az Alsó-faluban volt ez az udvar. Itt van az emlegetett köz. – N. A.)

A rákövetkező évben, 1964. márciusban – egy színész beszélte el – akkora hó esett, hogy a tanyát úgy tudta a mentőautó megközelíteni, hogy lovak taposták előtte az utat, így sikerült édesanyját kórházba vinni, szülni. (Simon Menyhért születése című filmben is láttunk ilyen lovas jelenetet.) Hasonló történt 1980. december legelején, Csicsón. A szülőasszonyhoz csak megkésve tudtak kijönni a mentők a hatalmas hóesés miatt. A szülést itthon az akkori, idős orvosunk, Balazsovjech doktor úr felesége, egészségügyi nővér vezette le. A mentőautó úgy tudott bejönni a faluba és úgy tudta kórházba vinni az újszülöttet és édesanyját, hogy előtte lánctalpas jármű haladt, utat törve. Az 1980-as években, pl. 1987-ben, sokszor esett akkora tömegű hó, hogy sem bejutni nem tudtunk a faluba, sem kijutni belőle. Nővéremmel nem tudtunk Pozsonyba utazni, az egyetemre. Reggelente térdig hóban gázoltunk ki a buszmegállóhoz. Nekem nem volt erőm a magas hóban gázolni, édesanyám, ahol nem volt letisztítva, helyenként hólapáttal tört utat előttünk. Napokba telt, míg végre egy autóbusz elvergődött az ócsai állomáshoz. Itt megint hosszú órákig várakoztunk a vonatra, a síneken hóbuckák akadályozták a forgalmat. A malomvölgyi – itt laktam, iskolába jártam majd dolgoztam ezekben az években – viszontagságaimat, amelyek ilyen teleken történtek meg, inkább nem említem. 1997-ben is hasonló téli időt éltünk meg. Az 1964-es évhez hasonlóan, 2013. március 14-én egy hirtelen lehűlés után alakult ki olyan helyzet, hogy az utak járhatatlanná váltak.

1977 nyarát Pozsonyban, az ortopéd klinikán töltöttem. Szeptemberben, amikor hoztak haza, az utcánkba érve arra lettem figyelmes, hogy pirosan virít majdnem minden palatetős ház nyugati oldala. Otthon rákérdeztem ennek okára, ekkor mondták, hogy azon a nyáron nyugatról (a rohadt szeglet felől) olyan erős jégeső-hullám tört a falura, hogy ahol keményebben vert, azon az oldalon a palatetőket ripityára zúzta. A károsultak pedig csak piros palát tudtak beszerezni. Erről a jégverésről Terike azt írja, hogy búcsú körül (augusztus 15.) történt, náluk az ablak tört be.

A 2004. november 19-ei természeti katasztrófa örökre megváltoztatta a Föld legkisebb terjedelmű magas hegységét, a Magas-Tátrát. A távolból jött szélvihar minket is érintett. Késő délután volt, mikor ideért hozzánk a – már némileg legyengült – vihar. Az égbolt elsötétült, az üvöltő szél földig hajlogatta a fákat. Mikor lecsillapodott, édesanyám kiment, felmérni a helyzetet. A padot, kukát feldöntötte, a deszkabódé pléhtetejét megbontotta, a házunk csúcsáról viszont csak egy cserepet dobott le. Aztán csendesen, de sűrűn kezdett a hó hullani. Pár percen belül kis hóhalmocska gyűlt össze a padláson. Gyorsan segítséget hívtunk, hogy visszahelyezze a cserepet. Kisebb-nagyobb károk másnál is keletkeztek.

Falunkat többnyire szélviharok sújtják, nagyobb esőzések, a havak legtöbbször elkerülnek bennünket. Emiatt egyrészt szerencsések vagyunk. Másrészt viszont kedvezőtlenül is alakulhat számunkra a helyzet. Van egy mondás: A csallóközi eső a szél. Mert sajnos, amikor szükség is volna rá, az esőfelhőket lehúzza a Duna, vagy a szél elfújja Gúta felé.

Csicsói kastélypark – négyes fa, avagy a kőrisfa a Pokol szélén, melyet később a tornádó 1963-ban kidöntött a többi fenyővel, csak egy maradt meg, az most ott van a Rózsadomb előtt.

 Balról: Földes László, Bödőkné Bencsik Ilona, Szikonya Magdaléna, Bödők László (dunaradványi lakos, csicsói származású).

A fényképet Androvics Adrianna osztotta meg velem.

És egy kuriózum a végére – nővérem emlékezett:

Mama emlegette, hogy az öregek meséltek az 1700-as évekről. Állítólag akkor olyan meleg is volt, hogy tél végén arattak. Pontos évet nem tudott, de tényleg így lehetett, mert írtak róla több helyen. 

Nagy Amália, Csicsó, 2026. május 10.

Köszönöm mindenkinek a segítségét, az információkat.