A csicsói halászat története

Holtágak-morotvák, erek, növények, hordalékok által megszűnt vízvezető árkok sokasága volt fellelhető térségünkben. A vízbőség adta lehetőségből gazdag állat- és növényvilága volt. Dűlőnevekből következtetve sejthetjük vizeink bőségét. Pl. Csicsó határában a Hatostag dűlőben hat ér torkollott a Dunába. Ebből ma már csupán két ér neve maradt fenn, úgy mint Millér – mély ér  és a Csörgét. A Millér – Mire – Mély ér több falugazda halászó vize közé tartozott.

Dr. Alapy Gyula A csallóközi halászat története, 1933, Komárom, így ír:

 „A szentmártoni apát Fyus (Füss) nevű faluja mellett terül el Chychou (Csicsó) a Myller folyóval, … Csicsó a várbirtokhoz tartozik.” „Az Alsócsallóköz legjelentékenyebb folyója volt ez a Mylér, mely a pozsonymegyei várkonyi, alistáli és bögelői nádasokból eredt, a nagymegyeri, gelléri és csicsói határokon át folyt a Dunába.”

„1252-ben egy oklevélben (IV. Béla) említenek Csicsó mellett Chykuragathu (Csikórágótó)  nevű vizet.”

 „A Csicsó alatt a Dunába ömlő Milér és Milértő halászata miatt is sok vita folyik. Beke, Komárom vármegye ispánja, a Milértő megbecslése iránt kitűzött tárgyalást elhalasztja. Majd Dénes comes, vicecastellanus Beke ispán képében ismét elhalasztja a tárgyalást. Hogy az ügy milyen nehéz volt, bizonyítja az, hogy Beke comes a milértői halászat megbecsültetése ügyében október 20-án új halasztást, 28-án ismét halasztást ád. November elsején pedig Beke távollétében Dénes vicecastellanus új határnapot tűz ki. Mindez 1290-1300 közt folyt le.”

„A Szent Benedek Rend kérésére IV. Béla is megerősíti a rendet elődeinek adományaiban. A Fizegtői birtok

és halászóhely mellett a Vágközben Erechtu (Erecstő), Asvantu mellett övék a halászat a Myleer vizen,

Némán egy ekényi föld és nádas és a halászat joga két szigettel. Határfalvai Genu (Gönyü), Cepan, Simand,

Fyus (Füss) és Csicsó. A két Füssön tiz ekealja földjük van, nádassal, halászattal együtt. Határfalvai a birtoknak Csicsó, Haraszti, Keszi, Néma és Ronka.”

 „A ronkai nemeseknek a pannonhalmi apáttal való viszályában 1360-ban a Mélestó (a Mélyér, Miller egyik része) és Mezőlak-ra (mai Nagymező) vonatkozó igényük tárgyában Bubek András országbíró felhívására kinyilatkoztatta a pannonhalmi apát, hogy azok nem Ronka faluhoz, hanem Füss-höz tartoznak, mire a meghozott ítélet a ronkai nemeseket örökös hallgatásra, vagyis a per folytatásától való eltiltásra ítéli.  Nagy Lajos király megerősíti a pannonhalmi apátságot Ásványtő (Assuantheu) birtokában, melynek határa a vágközi Chichou. 1378-ban még itt a bencés rend szedi a vámot, mert övéké volt a rév is öt dunai malommal együtt. Csicsót 1387-ben Alsou Chychownak említik, 1422-ben pedig mint Chycho et alia Chycho

fordul elő. Egyébként a két: Kis- és Nagy-Csicsó a komáromi vártartományhoz tartozott és 1460-ban Mátyás király foglalásai korában az ásványtői vámot is a vár számára biztosította. A csicsói rakottyás és nádas földek közt valamikor megvolt a Rekezth tó is, amelynek neve azt látszik bizonyítani, hogy abban a halászat

ősi formáját, a rekesztést űzték. A bencés rendnek Csicsó mellett volt ősi birtoka Füss falu, mely a közeli Ronka faluval együtt jó halászóhelyeket nyújtott a szentmártoni anyakolostor számára. A rend Kis és Nagy Füss faluk népeit 1383-ban felszabadítja azzal a kötelezettséggel, hogy a pannonhalmi apátúr bandériumában akkor, amikor arra szükség lesz, katonai szolgálatot teljesítenek. A szabadítékos levelet száz év múlva átíratják, 1478-ban. Hiába volt azonban katonanép Füssön, mégis hatalmaskodásokat kell elszenvedniök. Korláthkeöy Péter komáromi főispán és várnagy csicsói tisztje a nagyfüssi Erenköz nevű erdőt hatalmasul kivágatta. A falánknak azonban a sok sem elég. Korláthkeöy Péter uram azonban megkivánta a füssi nemesek halát is. Egy kisfüssi tóban és a Milér patakban három jó halászó helyüket foglalja el, ami ellen a füssiek természetesen tiltakoznak. Mindez 1519-ben történik.”

Laczkfi István nádor Zsigmond király uralkodása alatt a komáromi vártartományban falvak sorában Alsóchichou, V.László idején pedig Széchi Dénes bíboros érsek többek között Felsewchicho és Alsochicho falukban szedett vámot. A két Csicsó népei közül is sokan foglalkoznak halászattal. 1594. évből Pázmány Máté halász nevét találjuk, aki Bécsben kereskedett jófajta komáromi vizákkal.

„Alsócsallóköz jobb halászóhelyein, mint például Alsó- és Felsőcsicsón a pannonhalmi bencés monostornak

szolgálnak a halászok. Azonban 1547 február 15-én Ferdinánd Ugrinovics Vidnek hűséges szolgálataiért Csicsón 16 jobbágy telket adományoz, ami később vitákra adott alkalmat, hogy ehhez az adományhoz tartozott-e halászati jog vagy sem. 1557-ben jelentik a kamarának, hogy Csicsó mellett van a »király mezője«, ezen igen jó halászóhely a HAN, (a mocsaras vizek régi magyar neve, ma „HAM” név alatt ismerjük) melyet a jobbágyok éppen úgy, mint a Csiliz folyót, harmadában kötelesek halászni.”

„A csallóközi ezer tó országában minden falunak megvolt a halastava, ha már folyóvize nem jutott. De ezek a halastavak korántsem voltak mesterséges, ásott tavak, hanem egy-egy nagyobb árvízhagyta, a víz sodrától alámosott terület, amelyen a víz rajtmaradt és tó lett belőle.” Ezeket kopolyáknak is nevezték.  Csicsón és e vidéken ezeket a tavakat örvényeknek is nevezik: Pozsgay örvény, Új örvény stb.

„A halászat jogát főleg a papi és szerzetesi birtokok tulajdonosai védik ebben a korban, ahol az erőszak és az ököljog talán erősebben uralkodott, mint maga a jog. Reiffenberg Tódor komáromi főkapitány is egyike volt azoknak az embereknek, aki az anyagi érdeket feltétlenül a közérdek elébe helyezte. Komárom lakosai sokat szenvedtek ettől az erőszakos német embertől, aki Csicsó községben is elfoglalta a pannonhalmi apátságot illető halászóvizeket és az apátság vizafogóját. A pannonhalmi apát azonban nem hagyta annyiban a dolgot és 1617-ben panaszt tett az udvari kamarához Reiffenberg ellen, amelyben kifejti, hogy Csicsón a Duna bal-partjához tartozó víz a folyó feléig a vártartományt illeti ugyan, de a jobbparthoz tartozó folyórész szintén a Duna feléig az apátság tulajdona.”

„Zichy István, az atyja, Zichy Pál alezredes, Győr vicekapitánya által korábban megszerzett birtokok közül Ujfalut, Neszmélyt, Almást és Szent-Pétert, valamint Komárom városában bírt telkeit és Szent-Pál pusztát ingyen adta át Puchaim Adolf Ernő grófnak, ezért kapta meg Lipót királytól a komáromi vártartományból Nagymegyer mezővárost, Izsap, Ekecs, Nagytany ,Csicsó, Megyercs, Bogya és Szőny falukat, Komáromban kőházat, majorsági földet és kertet, a fentebb elősorolt birtokokon és halászójogokon kívül.”

Tehát, mint a fentiekből kitűnik, a felsorolt települések birtokosai halászójoggal rendelkeztek, ami a vidék halbőségére utal.

A csicsói halászat története 2.

Nagy Géza gyűjtéséből. Adatközlő idős Kolocsics Mihály (1933-2000)

a)      Volt-e a községben (vagy még ma is megvan) olyan folyó vagy állóvíz, amely alkalmas volt halászatra?

Csallóköz pár évszázaddal ezelőtt, apró erek összevisszafolyó Duna-ágakkal megszaggatott terület, mondhatnánk szigetcsoport volt. A gyakori árvizek olykor temettek be kisebb-nagyobb ereket, ugyanakkor kialakítottak újabb és nagyobb vízterületeket. Annak ellenére, hogy az árvizek gyakorisága és a talajvízszint is lényegesen csökkent, a folyóágak mégsem tűntek el teljes mértékben. Némelyikük községünk határában még ma is csörgedező kis patak, vagy buja vízinövényekkel benőtt kanális. Egyesek helyén csupán visszahúzódó laposok láthatók, benövő sással, náddal és az ezt övező bozótnövényzettel. Ilyen patakok egyike a még ma is ismert Csiliz patak, melyet még napjainkban is Csallóköz egyedüli folyójának vallhatunk. Csallóközben Baka község határában ered és Csicsónál torkollik a Dunával mesterségesen összekötött holtágba. (a Csiliz patakot árvízvédelmi töltéssel lezárták. Ezzel a lezárással a patak elvesztette közvetlen kapcsolatát a Csicsói mocsarakkal (Ham- Szakajtás), ahová eredetileg torkolt. Forrás: A Csiliz patak helyreállítása,  A Csicsó-környéki mocsarasok helyreállítása -2013.- BROZ-Pozsonyi Regionális Természétvédelmi Egyesület –N.A.)   A község vízbőségéről tanúskodik a Hatostag-i dűlő név is. Magában a dűlő neve is azt idézi, hogy a ma még fennmaradt két patak neve a Mire és Csörgéd név mellett még négy különálló patak torkollott a Dunába. A Duna védőgát rendszerének emelése után is gyakran veszélyeztette a község lakóit árvizekkel. A gyakori gátszakadás, amely olykor-olykor kétévente is előfordult, alakított ki természetes tavakat, örvényeket. Így keletkeztek a Hosszúklábi örvény, a Paptava, Bírótava és az Erecsi örvény. Az Erecsi örvény, neve megában hordozza az Erecs – erecske szó eredetét. Ezek a tavak és örvények némelyike még napjainkban is nagy vízmennyiséggel bírnak. Ilyen víz adta lehetőségek biztosították az itt élő ember egyik ősi foglalkozását a halászást. Milyen módon gondozták a vizet (tavat)? A meglévő vizeket és tavakat, hogy halászásra alkalmassá tegyék, évente rendszeresen gondozták. A vízi növényzetet, hínárt és tócsagazt évente lehalászás előtt legalább egyszer, de előfordult, hogy többször is megtisztították. A tisztítást partról, vagy csónakról, hosszú kaszákkal végezték. Az így víz alatt levágott növényzetet partra húzták két csónak segítségével. A két csónak közé kötelet feszítettek, melyre nehezékeket raktak és a part felé evezve a kötélbe megakadt növényzetet a parthoz húzták, a part közeléből pedig kézi erővel, gereblyékkel és „vellákkal“ partra rakták. Ez a partra kirakott vízi növényzet elrothadásával gazdag humusztartalmat biztosított a parti növényzetnek. A kitisztított vízterület pedig könnyen lehalászhatóvá vált.

b)      Kinek a tulajdonában volt a víz, ki halászhatott ott?

A nagyobb vízterületeket évente árverés alá bocsájtották, és akinek így került tulajdonába a terület, az egész évben bírta a halászati jogot. A legtöbb bérlő igyekezett a következő évben is bérelni a területet, annak tudatában, hogy céltudatos halállomány-szaporítással és neveléssel biztosítva volt a következő év halállománya is. Az egyes tavak neveiből kitűnik, hogy kik voltak a leggyakoribb bérlők. Így például a Bíró és Paptava jelentéséből következtethetünk arra, hogy a vízterület minden bizonnyal a községi bíróé vagy az egyház tulajdonában volt. Előfordult, hogy nem az állandó bérlők halászták le a halállományt, hanem kiadták helybeli halászoknak. Ezek voltak községünkben Décsi Károly halász, Kovács József, Kolocsics Károly. Ezek a halászok bérelték a környék tavait úgymint, Pőzsi, Vida-házi, Hatostagi, Újörvényi, Téglaházi, Erecsi, Hatöles, Négyöles, Szakajtás, Parlagi, Hosszúklábi tavakat, melyek természetes eredetű tavak voltak. Danics Rudolf, Varga János, Mészáros József, Vörös Imre, közülük Vörös Imre a Dunát bérelte minden évben a Csallóközi ármentesítő társulattól árendában. A Dunát Kulcsodtól Kolozsnémáig fogta fel. Természetesen a bérelt szakaszhoz tartozó kubikgödrökkel együtt, mely a Duna töltésen belül volt. Vörös Imre kezdetben, mint parasztember gazdálkodott, de ez a foglalkozás különösebben nem érdekelte. Eladta jószágát, az értékén halászfelszerelést vásárolt. Fogadott maga mellé két halászsegédet, Mészáros Józsefet és Danics Rudolfot, helybeli lakosokat, akiket a főhalász fizetett. Az évi árenda lefizetése után a kifogott hal egész mennyiségével rendelkezett. Az értékesítés kétféleképpen történt. A községhez legközelebbi nagytelepülés Nagymegyer volt, ahol hetente kétszer vásárt is rendeztek. Azonban a kifogott halat erre a vásárra nem a halász vitte, hanem a kereskedő, akinek a halat eladta. A hal ára változó volt, fajtától és időszaktól függően. Kilója 8-11 fillérbe került. De az értékesebb, nemesebb hal kilója egész 50 fillérig is elment, mint pl. a kecsege, süllő, harcsa. A kereskedők legtöbb esetben zsidók voltak. A kereskedő a vásárnapok előtt küldött fogatos eszközt és fahordókban szállította el a kért mennyiségű halat. Ezenkívül a faluban is árulta a portékát a halász. Ezt a műveletet a halász felesége végezte. Tragacsra feltettek két kosár halat.

  Ezt tolta a falun keresztül és bekiabált az udvarokba, hogy: „Halat vegyenek!” Kétféle mérlegen mérte. Az egyik a halmérleg, a másik a kofamérleg. A halmérlegnek kétféle beosztása volt, az egyik oldalán a kisebb halakat, vagy mennyiséget, a másik oldalon a nagyobb halakat, vagy mennyiséget mérhette. A halat a halász felesége addig árulta, míg az el nem fogyott. Ha a faluban nem kelt el, úgy áttolta a legközelebbi faluba is. Egy alkalommal a halász kiment „főnézni” a „vörséket” - varsa. (A főnézés azt jelentette, hogy átvizsgálni a vörséket van-e benne zsákmány.) A vörsékben 4 darab karnyi vastagságú, jó méternyi angolnát talált. A halász felesége ezt szintén az eladásra szánt halak közé rakta. Hiába kínálta azonban a kuncsaftoknak, nem akadt reájuk vevő, mondván „ők nem vesznek utálatos kinézésű kígyóhalat.” Hazafelé menet a halász feleségét megállította egy nagysága. Kérdezte tőle – érezvén a halszagot – mit árul. Halat árultam, de viszem haza, amit már senki sem akart megvenni. A nagysága beletekintett a kosárba és meglátta a portékát. Látta a hal fajtáját, rögvest kérdezte, mit kér érte. A halász felesége megkérte az árát, amit a nagysága rögtön kifizetett. Majd belenyúlt a „ridiküljébe” (kézitáska), elővett egy kisebb papírt, ráírta a címét és hozzáfűzte: „Ha még ilyen halat fognak, küldjék erre a címre.” Mikor a következő angolnákat fogták és a halász unokájától elküldte a megadott címre Nagymegyerre, akkor derült ki, hogy a címzett egy zsidó szénkereskedő volt. Ezután ezt a halfajtát csak erre a címre szállították. A hal értékesítéséből származó jövedelem változó volt. Volt olyan hét, amikor a halász két segédhalásszal együtt egy hét leforgása alatt egy tehén árának megfelelő értéket halászott össze. Az így befolyt jövedelemből látta el a halász családját élelemmel, ruházattal, gyarapította szerszámait és tulajdonát.

A halász fő szerszámai közé tartoztak a különféle hálók és vörsék - varsák. Áradáskor a dunai halász a rekesztőhálót használta, amellyel az áradással beosont halak járatát lerekesztette, és ezzel megakadályozta, hogy újra visszaúszhassanak a folyó medrébe. A rekesztőhálók után helyezte el a kétszárnyú szárnyas vörsét. A szárnyas vörse két szárnya terelte bele az ártérből kifelé igyekvő halat a vörsébe. Ez a halászati mód csak az áradások idején volt alkalmazva. Ilyenkor a két segédhalász mellé még fogadott úgynevezett kocahalászokat. A kocahalászok legtöbb esetben azok az emberek voltak, akik halászengedéllyel nem rendelkeztek, vagy nem volt bérelt vizük. A halász, ha rajtakapta őket saját halászterületén halászni, azt mondta nekik: „Meg lesztek büntetve és majd szólok, mikor kell letölteni a büntetéseteket.”Mikor megjött a zöldár, akkor felkereste ezeket az embereket, akik többséggel cigányok voltak. (A cigány akkortájt állandó munkát nem vállalt, jórészt csak lustálkodott. Ahhoz, hogy megélhetését biztosítsa ki-kijárt halászni a bérelt vizekre.) Megparancsolta nekik, hogy hozzanak magukkal zsákot és a fölszerelést. A fölszerelésbe tartozott a tápliháló, táplihajtás, tápliemelő-karó és a húzókötél. Ezeket az embereket azokra a helyekre helyezte el, ahol a kifolyások el voltak zárva rekesztő hálóval, legtöbbször rekesztőháló és szárnyas vörse közé. Feladatuk a két háló között mozgó hal kifogása volt. Ez idő alatt, míg csak a Duna vize nem futott ki az ártérből, halásztak éjjel-nappal váltakozva alvással és pihenéssel. Az élelmet a halász vagy a halász felesége vitte ki, de sok esetben maguk is főztek vagy sütöttek halételeket. Mikor a halász észrevette, hogy hal már nem juthat ki az ártérből, ekkor befejezte a halászást. Így ott töltöttek – volt rá eset – 3 -7 napot is. Ezután előszedette a hozatott zsákot és annyi halat rakatott minden kocahalásszal a zsákjába, amennyit elbírt vinni magával haza.   Ez volt a büntetéslerovás és úgymondván engesztelő fizetés is. Miután a kocahalászokra nem volt szükség, a bennrekedt hal kifogását a halász végezte egyedül, vagy a segédhalászokkal. A bennrekedt halat a laposokból, kubikgödrökből ezután egyszárnyú vörsével halászták le. Ez a halászási mód már kevesebb zsákmányt biztosított. A hal már lassabban járt, megnyugodott. Így az egyszárnyú vörse lerakása mellett tapogatott tapogató kosárral. A tapogatással az egyszárnyú vörse körül egyúttal zavarta a halat és a vizet is. A zavaros vízbe a hal mindig szívesebben menekült rejtekhelyet keresve. Ezzel valójában kettős haszna volt a halászásból. A tapogatással kifogta az elrejtőzött halat és egyúttal zavarta a vörse felé, ahol csapdába esett. Ezt a halászási módot azért alkalmazta, mert mikorra a víz kifutott az ártérből, akkorra a kubikgödrök vizeit fölverte, benőtte a mocsári növényzet, így a húzóhálós lehalászást már nem végezhette. Így halászott kora őszig, amikorra a vízi növényzet beérett, a víz aljára ülepedett és elővehette a húzóhálót, vagy a kerítőhálót. Ezt a halászási módot folytatták egészen befagyásig. Közben mélyebb vizekben gyakran halászott dobóhálóval is. Ehhez a művelethez, de főképp a húzóhálós halászáshoz szükséges volt a csónak is. A húzóhálót csónakkal kellett kísérni minden esetben az esetleges elakadás végett, ami eléggé gyakori jelenség volta az ártéri vizekben található kisebb-nagyobb gallyak végett. A csónak nélküli halászra azt mondták, hogy „láb nélkül van a vízen”.

A fent említett halászási módok mellett meg kell még említeni azt is, hogy a gyerekek miként szoktak – főleg nyári időszakban – halat fogni horog nélkül. Ez a művelet volt a kosarazás, amely úgy történt, hogy két gyerek a sekélyebb vizekben kosarat közrefogva húzták a kosarat vagy fülest a víz alatt. A kosárba beúszó hal nekiütközött a kosár vagy füles fenekének. Ezt a kisebb-nagyobb ütést lehetett érezni, némely esetben hallani is, ha nagyobb hal került a kosárba. Ilyenkor ügyesen fölmerítették a kosarat a víz színe fölé és a benne ficánkoló halat, kivették, majd kidobták a partra, vagy egy harmadik gyerek kivitte a partra. Így szórakoztak hasznosan a libákat, vagy más jószágot őrző gyerekek.

A halászember a kifogott halat minden esetben (főleg a nagyobb mennyiséget) bárkába rakta. A bárka alakja hasonlított a csónakéhoz, azonban fedett volt, melyen egy nyitható-zárható ajtó volt és a bárka egész felületén diónyi nagyságú lyukak voltak fúrva. A bárka azért is előnyös, mert a benne lévő hal állandóan cserélte mozgásával a vizet, így állandóan friss vízhez jutott, ami azt eredményezte, hogy tovább életben tudta magát tartani, mint a hordóban tartott zsákmány. A bárkához hasonló volt, de méreteiben kisebb a haltartó kas vagy kosár. Ez a tároló hasonlított a vesszőből font kosárra, de magasabb volt és a tetejére tetőt fontak szintén vesszőből. Miután hal került bele a tetejét két erősebb, két végén kihegyezett gyűrűvesszővel átlósan ráerősítették. Amíg folyt a halászás szintén – mint a bárkát – vízben tartották, és hogy a víz ne tudja elvinni, a lefedett halkas tetejére még nehezéket is tettek (legtöbbször követ). A halkast kevesebb hal fogásánál használták, miután elegendő mennyiségű hal került bele, ezt a mennyiséget a bárkába ürítették. Abban az esetben természetesen, ha a bárkából egy eladás után nem fogyott el a hal, azt tovább őrizték, nehogy az orvhalászok megdézsmálják. Ezt az őrködést a halász és a segédhalász végezte felváltva. Az őrséget halászással kötötték össze.

A téli halászás jég alól szakértelmet igényelt és munkaerőt egyaránt. A halásznak tökéletesen ismernie kellett hol milyen hal és milyen mennyiségben tartózkodik (fészke) a víz beállása (befagyása) után. Mikor a jég már olyan vastag volt, hogy a halászó embert megbírta, akkor a két segédhalásszal és még legalább egy besegítővel, akit legtöbbször napszámba fogadtak fel, kezdődött a lékelés, ami romboid alakot vett fel.