A második világháború és az utána következő évek

 

A második világháború az emberiség történetének eddigi legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó háborúja volt. Kezdete az 1939. szeptember 1-jei, Lengyelország elleni német támadáshoz kötődik. A háború Európában 1945. május 8-án Németország feltétel nélküli megadásával, Ázsiában pedig szeptember 2-án, Japán kapitulációjával fejeződött be.

A résztvevő országok a becslések szerint mintegy 100 millió katonát mozgósítottak a háború hat éve alatt. Az áldozatok száma a becslések szerint 50-70 millió fő, a katonai áldozatok száma pedig 22-25 millió fő. Közülük hadifogságban mintegy ötmillióan pusztultak el. A civil áldozatok számát a legfrissebb kutatások 40 és 52 millió közé becslik. Legtöbb áldozata a Szovjetuniónak volt, mintegy 24 millió. A legkisebb veszteségeket az USA szenvedte el: az ottani áldozatok számát 420 ezer körülire teszik. Magyarország lakosságának mintegy 6,35 százaléka, 580 ezer fő veszett oda.

1938. november 2-ai bécsi döntés értelmében az 1920-ban elcsatolt területek közül a Felvidék déli sávja újra Magyarországhoz került. A visszacsatolt területekre a magyar hadsereg 1938. november 5–10. között vonult be. Horthy Miklós kormányzó személyesen vezette a hadsereget. Komáromba november 6-án, Kassára pedig november 11-én vonult be fehér lován. A bevonulást a magyar lakosság ünnepségekkel fogadta.

A bécsi döntéseknek azonban súlyos politikai következményei voltak. Magyarország elveszítette külpolitikai önállóságát, ezzel pedig belesodródott a második világháborúba, mely még nagyobb veszteségéket hozott, mint az első világégés.

A csicsói áldozatok két emléktáblája:

 

 

A zsidó családok felsorolásában szereplő nevek (előző írás) és a táblákon feltüntetett nevek nem egyeznek teljes mértékben. Raáb Lajos nemcsak anyám emlékei alapján, hanem egy 1939-es összeírás szerint sem élt már a háború idején. Élt viszont felesége, Raábné Lusztig Ernesztína, ő egy haláltáborban pusztult el. Fiukról, ifjú Raáb Lajosról édesanyám nem tudott mást, csak annyit, hogy azokban az időkben már nem Csicsón lakott. Nem ott lakott ott már Perl Jolán sem, róla úgy tudjuk és unokahúga, Haas Judit is, hogy odaveszett, de nincs a táblán a neve. Spielmann Margitot sem Csicsóról hurcolták el, ő viszont sajnos, a tábla tanúsága szerint is, szintén a holokauszt áldozata lett.

1944 decemberében és 1945 januárjában nagy tragédiát kellett a csicsói anyáknak, szülőknek átélni. A frontra hurcolták a 14–17 éves csicsói leventéket, gyerekeket. Voltak, akik nem élték túl, mint Takács István vagy Csóka Dezső. Kollár Sándor, anyám unokaöccse ugyan hazatért, de nagybetegen, pár hét múlva meghalt. Apám unokaöccseit, három fiútestvért, Bödők Kálmánt, Zsigát és Árpádot is elvitték. Édesanyjuk kiválóan főzött, a fiúk már csak ezért is az éhségtől szenvedtek legtöbbet. Cseh Vincével és Kósa Gyulával voltak együtt. Róluk név szerint hallottam. De szinte minden családból elszakítottak valakit, a fiatalemberek után az idősebbeket, majd a serdülőkorú fiúkat. Nagybátyám, Nagy István 1944-ben 13 éves múlt, csak azért maradhatott otthon, mert már két bátyja is a fronton harcolt. Igaz, ez sem jelentett mindig védelmet, mert amint fentebb írom, mindhárom unokafivérét elvitték.

A zsidó lakosokon kívül más civil áldozatok neve is ott van a táblákon. Szabó Géza (a „varkocsos” Szabó Károly unokája) és felesége Érsekújvár bombázásakor halt meg, két kisleányt hagyva árván.

-        A második világháború során a magyarlakta szlovákiai városok közül Érsekújvár szenvedte a legnagyobb háborús károkat. Angol és amerikai gépek összesen három alkalommal bombázták a várost ebben az időben. 1944-ben két ízben, okt. 7-én és 14-én amerikai repülőgépek több hullámban bombázták a várost. A fő célpont a vasútállomás volt. A harmadik, a legsúlyosabb bombázásra 1945. márc. 14-én került sor. A bombázások során a városra összesen 1900 bombát dobtak le. A bombázásoknak megközelítőleg 2000 polgári áldozata volt, a város épületeinek több mint a fele megsérült, 546 teljesen elpusztult, 807 lakhatatlanná vált.

Forrás: internet

Specziár Erzsébet patikaszerért ment Győrbe, és mikor a Dunán átkelt, bombaszilánk csapódott ladikjukba és beleforogtak a vízbe. Pár hónap múlva meghalt, talán tüdőbajban.  (Fél Károlyné Balázs Vilma visszaemlékezéséből idézem.) Szalainé Kovács Mariska néni írásában további civil áldozatokról emlékezik meg.

A vadászrepülőkből, bombázókból kipattanó szikra több, kisebb-nagyobb tüzet okozott a faluban és határában. Nem volt biztonságos a határban, nyílt terepen tartózkodni, mert olykor az alacsonyan szálló vadászrepülőkből géppuskával sortüzet adtak le az emberekre. Győr 1944-es, többszöri amerikai–angol bombázása is félelemmel töltötte el falunk lakosságát. Győrben több gyár, fegyvergyár is működött, így számítani lehetett bombázására (Érsekújváréra pedig nem). Azonban nemcsak ezeket bombázták, hanem a munkásnegyedeket is, és a menekülő emberekre, köztük gyerekekre, asszonyokra még géppuskasorozatot is leadtak. A bombázó repülők sokszor a csicsóiak feje fölött közelítették meg a várost, a bombázás rémísztő hangjai, az égő város látványa úgy hatottak, mintha a falut bombáznák, ezt az érzést erősítette a falura és határára szálló hamu és pernye. A bombázásból visszatérő repülők aztán ismét a falu felett szálltak, ledobálva a határban, de a kertünk alatt folyó kanálisba is, az üres tárakat, vagy ki tudja, milyen veszélyes dolgokat.

Ifjú Tárnok Sándor szüleinek egyetlen gyermeke volt. Katonaságnál töltött teljes ideje betegségének gyógyításával telt. Nem tudták kigyógyítani vagy rosszul kezelték, végül 1942-ben meghalt.

Sokan hadifogolyként végezték. Az amerikaiak fogságába kerültek „szerencsésebbek” voltak. Aki túlélte az orosz fogságot, és sok év után végre hazajutott, hozzátartozói nem ismertek rá, annyira csontsoványan, betegen került haza. Szomszédunk, Nagy Elek bácsi (Nagy Lajos molnár fia), hat évet töltött orosz fogságban. Ő mégis szerencsésnek mondhatta magát, hiszen bátyja, Lajos, eltűnt a háborúban. Őt Elek bácsi még idős korában is hazavárta. Ahogy Pityukát testvérnénje, Pinkéné Takács Etus néni. A háborúban eltűntek halálát nem tudták bizonyítani, mindenkit a végsőkig hazavártak. Domonkos Istvánt kocsiderékban hozták haza az Alsó utcába, mert nem tudott felülni sem. Úgy hallottam, sokan mondták, utolsónak Katona József (Stüll) érkezett meg, amikor már senki nem hitt a visszatérésében.

Édesapámat, Nagy Imrét (1919–1978) 1940-ben hívták be sorkatonának. A II. magyar hadseregben szolgált mint híradós.  Szikratávírón fogadta és küldte a morze-jelű üzeneteket. A vezetékhúzás is a távírászok feladata volt, sokszor golyózáporban bukdácsolva fektették le a kábeleket. 1943. január közepén, a Don-kanyarnál, Voronyezsnél, ahol szétverték a II. magyar hadsereget, ő is megsebesült – átlőtték a jobb vállát. Felépülése után visszaküldték a frontra. A II. világháború vége Németországban, Münchennél érte. Mivel tudták, innen mint vesztesek nehezen tudnának épségben hazatérni – mert hazatérésükről senki nem gondoskodott –, néhány társával együtt megadták magukat az amerikai katonáknak. Szinte könyörögtek a katonáknak, hogy ejtsék foglyul őket, mert tudták, az orosz fogság összehasonlíthatatlanul kegyetlenebb lenne. De ott is éheztek az első hónapokban, mert a rengeteg hadifoglyot nem tudták élelmezni. Éjjel-nappal osztottak valamilyen kásaszerű ételt, de így is csak egyszer kerültek sorra naponta. Sokan belebetegedtek, beleőrültek vagy belehaltak az éhségbe. Ahogy fogytak a foglyok, úgy lett tartalmasabb, ízletesebb a kosztjuk. Az amerikai fogságból, Németországból 1946-ban, egy év után, elbocsátólevéllel, egy teveszőr pokróccal és kettes címletű amerikai dollárral engedték el. A 2 dollár ma is megvan, és egy sakk-készlet, amelyet egy szemétdombon talált, ahol élelmet kerestek. Hazaérve tudta meg, hogy az elbocsátólevél mit sem ért, ha szovjet katonákkal találkozott volna, elbocsátólevél ide vagy oda, vitték volna őt „málenkij robotra”. Bizony, sokan több büntetőtábort megjártak.

Ő maga mondta, hogy mint fiatalember, aki a bevonulásáig sosem volt távol szülőfalujától, szinte azt sem tudta, miben kell részt vennie. Később nagyon sokat olvasott a II. világháborúról, és szerencsésnek tartotta magát, hogy élve hazakerült.

Egy tanulságos történetet szeretnék elmesélni. Nagybátyám, idős Bödők Géza (1914–1990) frontharcos a háború utolsó heteiben otthon szabadságolt. (Fiatalabb bátyja, Vilmos a fronton volt, az idősebb, Pál pedig munkaszolgálatra volt híva.) Szeretett volna otthon maradni, ezért édesapjával megkérték a házukban elszállásolt magyar ezredest, vegye fel őt a csapatába. Az ezredes azt válaszolta, hogy ha nem megy vissza, akkor az apja szeme láttára löveti agyon. Géza bátyám egy darabig még a falu határában rejtőzködött, de a bujkálás nem neki való volt és biztonságos helyet sem talált. Így jelentkezett a komáromi parancsnokságon, és ott elhelyezték egy csapatba, ahova az alakulatukat vesztett katonákat sorolták be. Hamarosan megkezdődött a magyar és német katonák nyugatra vonulása a szovjet hadsereg elől. Csapatvezetőjük azt mondta nekik, hogy napok kérdése, és vége a háborúnak, ő már nem megy innen sehova, csak haza. Nekik is azt tanácsolta, szökjenek meg. Mivel a túlparti Komáromban voltak, át kellett kelniük a Duna-hídon. Ezt csak nyíltan tehették meg. Ezért a filmekben gyakran látott cselhez folyamodtak: a csapat egyik fele mint őrség átvezette a hídon a „foglyokat”. Révkomáromból aztán kerülő utakon nagybátyám is hazakeveredett. Addigra itthonról már továbbvonultak a német és magyar csapatok, de a szovjet katonák miatt még rövid ideig bujkálnia kellett. Később, a háború befejezése után, néhány hazatartó katona megállt Csicsón, és elmondták, hogy az ezredest messze Németországban a saját katonái lőtték agyon. Ha nagybátyám itthon marad velük, akkor neki is menni kellett volna, és nem Komáromból, hanem több száz kilométerről kellett volna visszatérnie, ha ugyan sikerült volna neki. A tanulság pedig az, hogy gyakran akkor történik velünk a legjobb, amikor azt hisszük, szerencsétlenség ért bennünket.

Apai nagybátyám, Nagy Károly (1924–2000) is hasonló kalandot élt át. Apámon kívül a fronton harcolt apám idősebbik öccse, Géza. Ő szerencsésebb volt édesapámnál, nem sérült meg és fogságba sem esett. Nagyszüleimnek a háború idején halt meg egyetlen leányuk, leukémiában. Csak Károly bátyám és a 14. évét éppen betöltő bátyám, Pista maradtak otthon. Károly bátyám már a háborúnak nem utolsó heteiben, hanem utolsó napjaiban kapott behívót. Jelentkezett is Komáromban, de vezetőjük szintén azon a véleményen volt, mint Bödők Géza bátyám parancsnoka. Mivel a csapatában újoncok voltak, elmagyarázta nekik, milyen módon menjenek haza, mielőtt elengedte volna őket. Tudni kell, hogy az utak tele voltak visszavonuló katonákkal, nyomukban az őket űző szovjetekkel. Tehát csak éjszaka mehettek, akkor sem holdvilágnál, erdőkön, mezőkön keresztül, távol a lakott területektől, utaktól, nem haladhattak nyílt szántóföldeken stb. Károly bátyám életének nagy kalandját élte át az alatt a majdnem egy hét alatt, míg hazajutott 30 km-nél alig távolabbról, Komáromból.

A magyar és német katonák menekülése után, 1945. április első hetében a falun pár nap alatt átvonultak a szovjet katonák. Vitték, amit még meghagytak nekik. Nagyapám, Bödők Pál, akinek mindhárom fia távol volt otthonról, felesége néhány hónappal azelőtt halt meg hosszú szenvedés után, két legfiatalabb leányával élt azidőben. Mikor egyetlen tehenét és lovát is el akarták vinni, végső elkeseredésében egy fejszével állta el a katona útját. Nem hős akart lenni, csak úgy érezte, rosszabb már nem történhet vele. Pedig történhetett volna (rajta kívül két lánya is ott volt vele), de a katona megérezte az öregember kétségbeesését, legyintett és elhagyta az udvart. Édesanyám ezt sokszor elmesélte.  És azt is, amit neki idősebb emberek mondtak, hogy Csicsó és környéke asszonyainak, lányainak azért nem lett bántódásuk, mert a közeli kisváros „jóféle női”, akik csapatostul kísérték a katonákat, kiszolgálták azok igényeit. Mindazonáltal kivégezték Fekete Józsefet és a falut kishíján megtizedelték. Ezek pedig így estek meg.

Fekete József nyilas volt, de nem ő volt az egyedüli és nem volt a csicsói nyilasok vezéregyénisége. Hogy miért épp őt fogták el, ki adta a szovjetek kezére, kideríthetetlen. Összekötözve hurcolták fel Péróból az Alsó utca közepéig, ott a kerítés mellé állították és agyonlőtték, majd otthagyták. Nem volt tárgyalás, nem volt kérdezés. Fiának megengedték, hogy elvigye apja holttestét és eltemesse.

A majdnem-tizedelésnek ez volt az előzménye. A katonákat a kastély körül, a Remészben szállásolták el, ott tivornyáztak. Részegségükben összevesztek, vagy csak véletlenül, az egyikük agyonlőtte a bajtársát. A gyilkossággal először a falu lakosait gyanúsították meg, és kevésen múlt, hogy megtizedeljék őket. Aztán valahogyan kiderült az igazság, talán a gyilkos maga vallotta be tettét, vagy társai vallottak rá.

Szovjeteket írok, és nem oroszokat. A katonák között mindenféle náció megtalálható volt, sokan Ázsia közepéből származhattak. Mint valószínűleg az a katona, aki egy hordó sózott húst adott Nagy Pista bátyámnak, aki akkor épp kamaszkorban volt. A katona mongol típusú volt, kedvesen mosolygott szintén mongolos kinézetű nagybátyámra (ez a jellege később halványult). Pista bácsi bizonyára a családjára emlékeztette.

Ezeket és egyéb családi vonatkozású történeteket hallottam szüleimtől, idős emberektől, a második világháborúról és a közvetlen utána következő időkről. De minden családnak megvan a maga története. Közzéteszem azokat, amelyeket megosztottak velem.

Nagy Amália, 2017. február 2.

Gyerekkori háborús emlékeimből

 

Ma, amikor az internet és a televízió előtt a gyermekek látják az egész világ eseményeit, a szebbnél szebb tájakat, a világ történéseit, már kis koruktól sok minden világos előttük a körülöttük zajló eseményekről. 

A mi gyermekkorunk nem ilyen volt, nekünk élőben mutatta meg az élet a valóságot, szinte minden területén.  Láttuk a magasban zúgó bombázó repülőket. Olyenkor megszólalt a faluban a riadó félelmetes hangja. Gyorsan menni kellett a kertben megásott bunkerbe. Az itt állomásozó katonák ástak egy bunkert minden háznál, mivel a falu férfi lakosai a harctereken voltak. Emlékszem, sokszor éjjel mentünk, bizony sírva.  Alvó, kisebb testvéreimet édesanyám és nagyanyám hozta. Addig ott kellett lennünk, míg a riadót le nem fújták.

Emlékszem arra is, hogy házunk hátsó szobájában idegen katonák voltak elszállásolva. A földre rakott szalmán, arra terített pokrócokon aludtak. Később, nagyobb koromban tudtam meg, hogy német katonák voltak. Kíváncsi gyerekként beszöktem hozzájuk megérdeklődni, hogy nem látták-e édesapámat a többi katona között. De hiába kérdeztem őket, nem értettük egymást. Volt köztük egy magas, sovány ember. Gyakran az ölébe vett. Egyszer megmutattam neki a cipőmet, melyen volt egy kisebb lyuk a talp mellett. Levette a lábamról, mondott is valamit az orra alatt, és megjavította nekem. Arra gondoltam, biztos neki is ilyen kislánya lehetett otthon.

Még arról szeretnék írni, hogy a háború alatt nehezen lehetett petróleumot kapni, így nagyon kellett spórolni a világítással. Nagyanyám ezt a problémát is ügyesen megoldotta. A háznál mindig akadt odaégett zsír, melyet már főzésre nem lehetett használni. Fogta a boksztartó (cipőboksz-cipőpasztadoboz) alsó felét, ebbe tette a folyós zsiradékot. Egy használt férfikalap széléből nyírt egy ujjnyi széles részt. A nagyobb felét belenyomta ebbe a zsiradékba a másik feléből egy darabot szárazon hagyott. Azt gyújtotta meg, ez világított addig, míg megmosakodtunk és vacsoráztunk. Miután ágyba bújtunk, a világot eloltották. Örültem, mikor elalvásra került a sor, mert ilyenkor meséltek nekünk, és verset is mondtak. Nagyon sok verset tanultunk a nagyanyánktól. Egyet nagyon szeretek, ezt még az unokáim és dédunokáim is nagyon kedvelik.

„Ejnye, ejnye te rossz kecske,

már megint csínyt tettél az este.

A kertajtón belopóztál, javában lakmároztál,

leetted a szép káposztát, tövig rágtad a torzsályát.

Tegnap is hogy hazajöttél, a hátamba olyat döftél,

megrendült egész testem, tántorogva földre estem.

Ha még így viseled magadat, megrázom a szakálladat.”

Még egy történetet elmesélek. Egy napsütéses napon futkosás és hangoskodás volt az utcán. A népek a faluvégi libalegelőhöz szaladtak, azt hallottuk, a töltés újörvényi meg a hosszúklábi lejáróján nagyon sok katona tart a falu felé. Arra emlékszem, nekik nem sisak volt a fejükön, hanem szőrmesapka. Később derült ki, hogy orosz katonák voltak, de ahogy jöttek, tovább is mentek. Azután már csendesebb lett a falu, nem szólalt meg a sziréna, a repülők sem dübörögtek az égbolton. Még egy fájó emlékem maradt a végére. Kint játszottunk a szomszéd gyerekekkel, amikor nagy jajgatás és sírás zavarta meg játékunkat.  Klári néni, a szomszédunk magánkívül kiabált a fiának, aki velünk játszott, hogy meghalt az édesapja. Mindenki együtt sírt a fiúval. Történt ugyanis, hogy Szajkó Pista bácsi „erdőlleni” volt a Duna-töltés mellett, ott talált egy gránátot, és az a kezében szétrobbant, darabokra tépve a testét.  Később a falunkban még három kisgyermek is halálát lelte a katonák által eldobott vagy elhagyott gránátok miatt.

Szívemből kívánom, hogy se az égiek, se a nagyhatalmak ne engedjék, hogy a jövő nemzedéke ilyen borzalmakat éljen át. Legyen szebb gyermekkoruk. Szívemből kívánom!

 

2016 februárja, Szalai Mária

 

Megjegyzés: A három kisgyermek, akiket Szalai Mariska néni is említ a cikkében, a következők voltak: Misák Aladár (Misák Emília néni, a harangozó fia), Eczet Margitka 9 éves és Eczet László 5 éves gyermekek (édesapjuk Eczet Mihály, édesanyjuk Boros Borbála). Együtt játszottak még a testvéreikkel, Eczet Pállal és Józseffel, valamint ott volt velük édesapám is, Ádám István. Pál és József bementek a házba kenyérért, apámat pedig hazahívta az édesapja. Ekkor történt meg a tragédia. Az udvaron maradt gyermekek egy gránátot találtak, kezükbe fogták, az pedig egy óvatlan pillanatban felrobbant. A kistestvérek a helyi temetőben a kereszt mögött vannak eltemetve.

Androvics Adrianna

 

Misák Aladár édesapja, Misák Lajos szintén a 2. világháború áldozata lett. Nevét és fia nevét is az emléktáblára vésték. Ott olvasható Misák Lajos bátyja, Károly neve is. Misák Károly asztalos, két kisfiút hagyott árván, Pált és Endrét. Talán az egyetlen a csicsói háborús áldozatok között, akinek ismerik sírhelyét. A ceglédi fogolytáborban halt meg 1945. május 11-én, és itt temették el az Újvárosi köztemetőben sok társával együtt. (A képen.)

 

Nagy Amália

 

Az értékek és emlékek

részlet egy levélből

 

Csicsó értékei közé tartoznak a sok mindent megélt gyönyörű fák. Például a református és a katolikus templom mellett álló vén tölgyek, a kastélypark platánfái és többi fája, a temető fenyőfái, gesztenyefái és akácfái, a keresztmajori úti fák. Ezek sok mindent el tudnának beszélni, átélték a régmúlt időket, de a jelent is. Mindig csodálom szépségüket, nagyságukat.

Az egyik gyönyörű fa előtt jártunk be mi, ikrek, alig 3 éves kicsi leányok, Irénke és Jusztika a faluba. Emlékszem a tiszteletes úrra (Nt. Végh Dániel – N. A.), ott állt a parókia kapujában. Már messziről látott bennünket, ahogy jöttünk kézen fogva a nevelőinkkel, nagy maslival a hajunkban. Mindig megkérdezte: hova mentek, kis Csémik? Mi pedig egyszerre feleltünk: a p…ba!  Ejnye, ejnye, nagyon csúnya! Hova is mentek? A válasz mindig ugyanaz volt, akárhányszor kérdezte.

Szerettek bennünket a faluban. Mi voltunk a kis árvák, „ha az apjuk látná őket!” A fiatal nevelőinket sok minden érdekelte, mi meg közben megtanultuk és csak úgy fújtuk a csúnya szavakat.

Lassan teltek az évek, nődögéltünk, s egyszer egy fogoly hírt hozott: az apuka él (Csémi Gusztáv, 1911–1999). Egy kis papíron, a szájában hozta: Cseljabinszk (nagyváros Oroszországban, az Urál hegység délkeleti részén, ahol nagy fogolytábor volt – N. A.) Mindenki örült, mi pedig azt sem tudtuk, kiről van szó. Hallgattuk a sok rémisztő mondatot, de nem tudtuk felfogni értelmüket.

Ma már el tudom képzelni azt a borzasztó nyomort, szenvedést, megaláztatást, amelyet édesapánk átélt. Apuka szanitéc volt a háborúban. Sokat mesélt nekünk. Az volt a szerencséje, hogy asztalos volt és ő készítette az egyik börtönőr bútorait.  Cserébe enni kapott, hogy jobban bírjon dolgozni. Négy évig volt fogságban, majd megbetegedett és hazaengedték. 1948-ban érkezett meg szülőfalujába, Kulcsodra. Mikor érte mentünk, emlékszem arra a nagy rémületre és sikoltozásra, amikor felénk nyújtotta a kezét, hogy levegyen minket a kocsiról. Nem, nem, nem, kiáltottuk. Nem tudtunk megnyugodni, ő meg eltakarta az arcát, úgy zokogott, majdnem összeesett fájdalmában.

Apuka 37 éves volt, csont és bőr, de boldog, hogy lát bennünket, mosolygott, a szívét hatalmas öröm árasztotta el, hatalmas életöröm. Mi háromhetesek voltunk, mikor elment a frontra, és négy és fél évesek, amikor hazakerült.

Tudom, hogy nehezebb sorsok is voltak, de az igaz, hogy a háború szörnyű. Akkor is, most is, mindenkor.

Amikor mi, ikrek nyolcévesek lettünk, kaptunk egy gyönyörű testvérkét, Etikét, majd a kishúgunkat, Szilvikét, aki fiúnak készült. Ő asztalos lesz, mondta apuka. Mi meg nagyon örültünk, hogy kisleány lett. Szerettük, imádtuk a kistestvéreinket. Most is nagyon szeretünk együtt lenni, ragaszkodunk egymáshoz. 2016 szeptemberében sikerült összehozni testvéri találkozót Kassán. Talán nálunk boldogabb ember nem volt a földön.

Ahogy ezeket a sorokat írom, azt gondolom, a legboldogabb találkozó mégis a szülőfalunkban van, ahol születtünk, ahol a gyökereink vannak.

A szeretet a legnagyobb kincs a világon.

Fogadják sok szeretettel, amilyennel írtam: Gaálné Csémi Jusztika

Kassa, 2016. november 13.

 

Az 1938-as visszacsatolás után Csicsóra is az anyaországból helyeztek ki jegyzőt. Varga Flórián családos ember volt. Az Alsó utcában a református lelkésztől a zöldkeresztesek által vásárolt kúriában laktak feleségével, Hajnalkával. Egy fiuk volt, a másik pedig Csicsón született. Hajnalka zöldkeresztes nővérként tevékenykedett a faluban. Munkáját szívvel-lélekkel végezte. Varga Flórián idejében építették az ONCSA házakat. Ekkor a községháza a kaszárnya épületében volt. 1945-ben pár nap alatt kellett elhagyniuk a falut.

-        Zöldkereszt mozgalom: állami népegészségügyi szervezet Magyarországon a két világháború között. Feladata elsősorban a falvakban az anya- és csecsemővédelem, az iskolásgyermekek egészségvédelme, a legveszélyesebb fertőző betegségek (TBC, malária, nemi betegségek, trachoma) elleni küzdelem. Szervezte a rászorultak házi ápolását, ellátott egyes szociális-élelmezési feladatokat (ingyenes „tejakció”, „cukorakció” rászoruló falusi anyáknak és csecsemőknek, gyerekeknek) is.

-        1939-ig még Rudinský Lukáš volt az aljegyző, 1945 után megint. Az 1939-es összeírás szerint ekkor a főjegyző Beszédes Lajos volt, a községi bíró pedig idős Mészáros Lajos.

 A 2. világháború fájdalmas következménye lett, hogy 1947. február 10-én a párizsi béke (2. Trianon) visszaállította az 1938 előtti határokat. A határon túl rekedt magyarságon az utódállamok kormányai álltak bosszút. A csehszlovákiai magyarokat hontalanná tették a beneši dekrétumok jogfosztó intézkedései. És megkezdődött a magyarság elűzése szülőföldjéről.

De erről a következő írásban olvashatnak.

Nagy Amália                     

fel a tetejére        vissza a főoldalra