Lakodalom van a mi kis falunkban

Lakodalom van a mi kis falunkban... Kislány koromban szombaton délutánonként az volt kedvenc időtöltésem, hogy kimentem az akkori Helyi Nemzeti Bizottság épülete elé lesni a násznépet. Amint megszólalt a hangosbemondóban a zene, azonnal futottam, hogy jó helyről láthassam a lakodalmas menetet. Ahogy közeledett az esküvő időpontja, egyre többen gyűltek össze, idősebbek, fiatalabbak. Mindenki kíváncsi volt a fiatal párra. Mivel legtöbbször a helyi kultúrházban volt a lakodalmi vacsora, onnan is indult el a menet. Elöl jött a vőfély a menyasszonnyal. Majd a vőlegény az első koszorúslánnyal. Őket követte a többi koszorúslány és a násznép. Legvégül jött az örömapa az örömanyával. Jó hosszú menet szokott volt lenni. Néha bizony a menyasszony már bent volt az épületben, a menet vége meg csak akkor kanyarodott be az utcába. 1979-ben még alapiskolás voltam, amikor megkértek, hogy nem szavalnék-e ezeken az eseményeken. Boldogan vállaltam el. Így már közelebbről is láthattam a jegyeseket és a lakodalmas forgatagot. Kollár Mártival (ma Mikolainé), az osztálytársammal együtt jártunk szavalni minden szombaton, hisz akkoriban bizony több alkalommal volt házasságkötés, mint most. Emellett névadók, ezüst- és aranylakodalmak is voltak szép számmal. A hivatalos rész előtt mi már negyedórával ott leselkedtünk, hogy mikor látjuk meg a menyasszony fátylát. A jegyzőkönyvvezető, Szigeti Julianna, vagy a helyettese, Bödők Magdaléna várták az ifjú párt az eskettető terem ajtajában. Elkérték tőlük a jegygyűrűket, aztán egy szép tálcára tették és a fő asztalon helyezték el őket. Ez után megkérdezték az ifjú párt, hogy van-e bármilyen körülmény, mely megakadályozhatná az esküvő lebonyolítását. Nem emlékszem, hogy ilyen lett volna, mindig rendben volt minden, a tanúk is a felkért személyek maradtak. Eközben mi a hangosbemondó zenéjét szakítottuk félbe. Legtöbbször a régi fekete lemezek szóltak, magyar nóták és az 1960-as, 1970-es évek beatzenéi. Harangozó Teri sikerszámait, a „Minden ember boldog akar lenni” vagy a „Mindenkinek van egy álma” című dalait szerettük feltenni. A jegyespár a fő asztal előtt állt meg, a menyasszony a vőlegény jobb oldalán. Mellettük vagy hátuk mögött pedig a tanúk álltak. Az örömszülők is az első sorban foglaltak helyet, ki-ki a maga gyermeke mögött. Oldalt álltak a koszorúslányok párjukkal és a násznép. Sokszor bizony be sem fért mindenki a kicsi terembe. Többen kint álltak és ott hallgatták végig a beszédet. Falunk elnöke, a Helyi Nemzeti Bizottság elnöke akkoriban Kósa Gyula bácsi volt. Ha nem tudott jelen lenni, akkor Balogh Béla tanító vagy Rigó Benedek mérnök volt a helyettese. A Polgári Ügyek Testületének nevében Décsi Valéria tanítónő szokott volt pár szót szólni a fiatalokhoz. Az esketés így folyt le: Először elhangzott egy szavalat, aztán bemutatták a jegyeseket. Majd a beszédek után következett a hivatalos rész, akkor a jegyeseknek nyilvánosan is ki kellett nyilvánítaniuk házassági szándékukat. Elhangzottak az igenek és a jegygyűrűváltás. Emlékszem, bizony sokszor volt úgy, hogy a jegygyűrű nehezen ment fel a vőlegény ujjára. Aztán következett az első hitvesi csók. Ilyenkor mindenki mosolygott. Néha el is maradt a csók, vagy szólni kellett, hogy fiatalok itt az idő a csókra! Aztán már csak a jegyzőkönyveket kellett aláírni és a PÜT emlékkönyvét. Gyula bácsi (vagy helyettese) levette nyakáról a hivatalos címert, gratulált a fiataloknak, és átadta a HNB ajándékát. Ezután jöhettek a többiek a jókívánságaikkal. Végezetül a vőfély megkérte a násznépet, hogy sorakozzanak fel és az újdonsült ifjú házasok most már kéz a kézben kivonultak az utcára. Ott várták őket az ismerősök, szomszédok, barátok, vagyis a nem hivatalos vendégek, hogy csokraikat átadják és minden jót kívánjanak a házasoknak. Emlékszem arra is, hogy az ifjú férjek közül némelyik ölbe kapta fiatal párját és úgy lépett ki vele a teremből. Az alatt a tíz év alatt, míg szavaltam, bizony sok minden érdekesség megtörtént az esküvőkön. Szinte évente változott a menyasszonyi ruhák és vőlegényöltönyök divatja. Értem ezt a szabásra, színre, a ruha anyagára, hosszára, a cipőre. Az 1980-as évek elején bizony a hosszú ruha volt a divat, általában hosszú ujjal és koszorúval, fátyollal. Aztán volt pliszírozott, hímzett, rövidebb ruha, vagy egyszerűen csak kiskosztüm. A hajkoszorúk is elmaradtak, a fátylak is rövidültek. Néha csak egy csipkevirág volt a lány hajába tűzve. A csokorba rakott szegfűket felváltotta a gerbera, a kála, majd a rózsa. Az öltönyök színe évente változott, a nyakkendő mérete és típusa is. Amikor később visszakerültem a hivatalba mint alkalmazott, sokszor visszanézegettem a fekete-fehér fotókat, melyeket Kovács Ferenc tanító úr és ifj. Bödők János készített. Érdekes volt látni, hogyan változott az ízlés, a divat és változtak a szokások. Én arra is emlékszem, hogy a menyasszonyok mindig vidámabbak voltak, mint a párjuk, de az ifjú férjek határozottabbnak tűntek a nejüknél. Az örömapák mindig megajándékoztak bennünket valamivel. Valakitől csokit, bonbont kaptunk, de volt, aki pénzt is adott a szolgálatunkért. Amikor vége volt a ceremóniának, mi is fogyasztottunk a számunkra odahozott finom lakodalmi tortából, sütiből. Akkor még nem is gondoltam arra, hogy egyszer majd mint anyakönyvvezető fogadom a jegyeseket. Szép emlékek ezek. Tíz év szép emlékei. Egy kicsit örülök annak, hogy részese lehettem sok fiatal boldog perceinek.

Androvics Adrianna, 2018 májusa

Amikor a szeretet a sírig tart...

            Szüleim egymásra találásának története számomra nagyon izgalmas és egyben romantikus. 1960-ban még nagyon fiatalok voltak, tele tervekkel és reményekkel, hogy egyszer csak megtalálják a boldogságot, szerelmet, életük párját.

            Abban az évben szilveszteri bált szerveztek a kultúrházban, ahová ők is készültek barátaikkal. Anyámnak akkor még bátyjai voltak a kísérői, hisz épp csak betöltötte a 17-et. Egy szabad asztalnál foglaltak helyet úgy, hogy szüleim pont szembe kerültek egymással. Természetesen a hosszú asztalnál más párok is ültek, volt kivel társalogni, iszogatni, de valahogy az ő tekintetük gyakran találkozott, mint ahogy az asztal alatt a lábuk is. Talán még egy szelíd mosolyt vagy kacsintást is megengedtek egymás felé.  Aztán megszólalt a zene és apám, mint egy gentleman felkérte anyámat táncolni. Ő persze szívesen mondott igent, hisz sokáig néptáncolt és a társastáncok sem álltak távol tőle. Hogy milyen ruhában volt arra már nem emlékszik, de arra igen, hogy nagyon jól ment a tánc, élvezték a ritmust, s talán egymás ölelését is. Azon az estén nem is engedték el egymás kezét, minden zeneszámot végigkeringőztek, csárdásoztak, polkáztak. Mondhatnám úgy is, hogy akkor kezdődött el minden...

            A testvérbátyóknak is tetszett apám tisztes udvarlása, hisz már előtte is barátkoztak.  És nagyanyám is áldását adta arra, hogy lányos napokon apám betérjen hozzájuk udvarolgatni. Szüleim szerelme oly erőssé érett, hogy a tavasz beköszöntével meg is tartották eljegyzésüket. Újra összejöttek a barátok és egy finom ebéd után felkerült az ujjukra a jegygyűrű is. Még a következő héten elutaztak Komáromba, hogy megvásárolják a menyegzői ruhákhoz valókat, cipőket. Boldogan pózoltak a városi fényképész előtt, aki fekete-fehér fotón örökítette meg őket.

 (A kép 1961. március 17-én készült Komáromban.) Aztán augusztusban, búcsú szombatján, déli 12 órakor kimondták a boldogító igent Mikes László református lelkész előtt. A menyasszonyi ruhát, elsőként a faluban rövid szoknyával, Klánik Teri néni varrta meg. A menyasszonyi csokrában fehér liliom pompázott.  A szűk családi körben lezajlott lakodalmi ebéden anyám a legszebb ajándékot édesanyjától kapta, egy akkor nagyon divatos hálószobabútort. Nagybátyjától, Bödők Dénestől, aki a lagzira hajóval érkezett haza Bécsből, szép nyakláncot és gyűrűt kapott. Talán azért is örült anyám annyira Dénes bácsinak, mert korán elveszített édesapját látta benne, és örült, hogy elkísérte őt a templomba erre a nagy útra.

            Szerelmük gyümölcseként 1962. augusztusában megszületett István bátyám, majd én árvízkor, szintén augusztusban. A 25. házassági évfordulójukon, vagyis az ezüstlakodalmukon a HNB-n köszöntötték őket. Harminchat gyönyörű szép év adatott meg nekik, apám korai halála vetett véget szép szerelmüknek. Anyám búcsúzóul egy esküvői fotót csúsztatott be apám szívéhez...

(A képen a lakodalmi menet, akkor már a templomba tartottak a községházáról balról állnak: Bödők János, Bödők Dénes, Ádám Péter Pál örömapa, Fábik László tanú, Ádám István vőlegény, Ádámné Bödők Zsuzsanna menyasszony, Bödők Aladár vőfély és tanú.)

Régi emlékek

            Falunk legidősebb asszonya Fél Lajosné Kolocsics Erzsébet így emlékezett arra, hogy az ő idejében hogy volt ildomos viselkedni egy fiatal, férjhez menni készülő leánynak és egy büszke, nősülni vágyó falusi legénynek:

            A háború utáni években Csicsón csak egy-két hely volt, ahol ismerkedni lehetett a fiataloknak. Az egyik a Keserű mozi volt. A fiatalabbak a délutáni műsorra váltottak jegyet, az idősebbek pedig az esti filmre. A sötét moziteremben a barna fapadok között alkalom nyílott a kezek szoros összefonódására és egy két lopott csókra is.  A filmvetítés után lehetett sétálgatni az utcán, esetleg betérni a Felső utcai kocsmába, meginni egy sört vagy egy krakedlit. (Akkor még krakedlinek nevezték a sárga és piros szénsavas üdítőitalt, később málnának is hívtuk, mint abban az időben Magyarországon is szinte minden piros színű szénsavas üdítőt.) De ismerkedni lehetett a vasárnapi istentiszteleten és a misén is. Bár ilyenkor a fiatalokat szigorú szemmel figyelték az édesanyák.  Mert ugyebár mindenki a legjobb partit szerette volna megkaparintani gyermekének.  Akik jómódban éltek szerették volna, hogy gyermekük is jómódú társat válasszon. Vagyis gazdag ifjoncnak gazdag pár dukált. Hogy ki számított gazdagnak akkoriban a faluban? Nos, embere válogatja, kit hova soroltak. Amíg nem alakították meg a szövetkezetet, a parasztokra néztek fel, akik saját földjeiken gazdálkodtak.  Gyakran megesett, hogy a frigy csak azért köttetett meg, hogy a tulajdonukban lévő föld a házasság által tovább gyarapodjék. Utánuk következtek a hajósok, akik a Dunán hajóztak, valamint az iparosok.  A cselédeket, akik többnyire a grófnál szolgáltak, na, őket már a szegényebb réteghez sorolták. Régebben a fiatalok nemigen tanultak tovább, kevesebben jártak közép- vagy főiskolára. Legtöbbjük az alapiskolát is csak 6-8 osztállyal végezte el, vagy a háborús években még kevesebbel.  A férfiak szakmát tanultak, vagy azonnal munkába álltak. A lányokat meg igyekeztek jól kiházasítani. 

            Falunkban volt még egy szempont, amely szerint társat választottak. Mégpedig a felekezeti hovatartozás. Bár régebben is sok vegyes házasság köttetett, azért igyekeztek odafigyelni, hogy katolikus fiú katolikus lányt vegyen el. A reformátusok is hasonlóan cselekedtek. Szerelmi házasság a háború előtt és még egy ideig utána is ritkán köttetett, inkább a vagyon számított, hogy mindenki tudja a jólétet biztosítani a családjának. Tehát, ha már megvolt a kiszemelt jó parti, akkor a fiatalembernek engedélyt kellett kérnie a lány szüleitől, hogy bejárhasson hozzájuk udvarolni. Lányos nap akkoriban a kedd, a csütörtök, a szombat és a vasárnap volt. Az udvarlás rövidebb ideig tartott, mint a jegyesség, annak legalább egy évig kellett tartania az esküvő előtt.

            A fiatalok tehát sétálgattak, beszélgettek, tervezgettek. Erzsi néni nem hallgatott a szüleire, nekik más volt a kiszemeltjük. Ő a harmadik ifjúban találta meg élete párját, és vele 45 csodálatos évet éltek meg, négy gyermekük született.  Esküvőjüket a református templomban tartották 1950. december 16-án. Férje keresztapjától, Görözdy Miklóstól nászajándékba egy húsdarálót kaptak. A másik násznagytól, Kolocsics Károly bácsitól pedig edénykészletet. Ezek akkoriban nagyon értékes ajándékok voltak egy ifjú párnak. Erzsi néni menyasszonyi ruháját Pozsonyban varrta az édesapja húga. Szép hosszú fehér ruhája volt, fátyollal. Szép csokra is volt, de hogy milyen virágból, arra már nem emlékezett. A vacsorára már a lányos háznál került sor, nem voltak sokan.  Először férje szüleinél laktak, de dolgos emberek lévén, Erzsi néniék egy-kettőre nekiláttak a közös családi fészek megépítésének.

Fél Károlyné Balázs Vilma néni emlékei

            Vilma néni eljegyzése Fél Károllyal 1958-ban, karácsony első ünnepén volt. A jegygyűrűket együtt választották ki Nagymegyeren, és fel is húzták az ujjukra. Az esküvő időpontját 1959. május 30-ra tűzték ki. Sajnos Fél Károlyék szülői házának fala beomlott, ezért halasztaniuk kellett az újrafalazás miatt, így június 6-án volt az esküvőjük. Sátrat nem építettek, a lagzit kint tartották az udvaron.

            Az 1950-es évek végén még mindenkinek volt otthon tehene. A Fél és Balázs családnak is volt, ezért két borjút tudtak levágni a lakodalmi vacsorára. Még 15 tyúkot is levágtak. Ezeket már két nappal a lakodalom előtt elkezdték pucolni. 85 vendégnek kellett vacsorát főzni, fele-fele arányban voltak a Fél és Balázs család meghívott vendégei. A szövetkezettől kaptak ajándékba 50 liter bort is. A vacsorát Szalay Miklósné Bölcskey Eszti néni receptjei alapján főzték, ő vezette le a sütést is. Segéde volt Nagy Géza édesanyja, Nagy Sándorné Domonkos Terus néni és Nagy Károlyné Vida Hermina néni. Rántott borjúszelet, tyúk, tarhonya, rizsa, krumplipüré, meggyszósz, paradicsomszósz volt a menü. 12 tortát is sütöttek, süteményeket, no és nem hiányozhatott a kulcsos kalács sem. A tálalásra a tányérokat és evőeszközöket Klór Károly tanító úr kölcsönözte az iskolából. Már kora reggel nekiálltak a sütésnek, főzésnek, hogy időben elkészüljenek. Akkoriban még nem volt hűtőszekrény. A húsokat és a süteményeket a Vilma néni szülői háza melletti szomszéd ház pincéjébe rakták le.

            Azon a napon két esküvő volt. Az első Tarcsi Kláráé, s mivel ő volt az idősebb, így az övé volt délután 4 órakor. Vilma néniéké pedig este 6-kor. Vilma néni otthon készülődött a hátsó szobában az ajtó mögött. Nagy Lídia, Nagy Géza nővére (ők Vilma néni unokatestvérei) volt a segítségére a menyasszonyruhába való öltöztetésnél. Először a vőfény, aki az öccse, Balázs Kálmán volt, elment Vilma néniékhez és kikérte a menyasszonyt. Majd együtt mentek Fél Károlyék házához. Ott már várták őket a vendégek, ők addig uzsonnáztak. A koszorúslány Vilma néni kishúga, Zsuzsa volt. Mikor már együtt volt a vendégsereg, elindultak a HNB-re. Ott Klánik Pál eskettető várta őket. Rövid beszéd után aláírták a jegyzőkönyvet és elindultak a református templomba. Ott Mikes tiszteletes úr várta őket. Vilma nénit nagybátyja, Nagy Károly násznagy kísérte be az Úr asztalához. Nem volt hosszú a szertartás, kimondták az igent, megcsókolták egymást és aláírták a jegyzőkönyvet. Amikor kijöttek a templomból nem volt sok leskelődő, de kaptak gratulációkat. Akkor volt egy szokás, hogy más úton indultak vissza a templomból hazafelé, mint amelyiken odamentek. Így tehát Árokháton indultak vissza Fél Károlyék házába, ott aztán megkezdődött a dínomdánom.

Ifj. Bödők Károly, 2018.  január 5.

Akik a menyasszonyi ruhákat varrták

            Falunk mindig bővelkedett ügyes kezű, jó szabászokkal és varrónőkkel. Közülük sokan a menyasszonyi ruhák varrását is vállalták. Tették ezt akkor, amikor még nem volt segítségükre annyi divatlap, mint most.  A hosszú, fehér ruha mellé megvarrták még a menyecskeruhát is, azt az ifjú asszony már közvetlenül éjfél után viselte. Ugyanis a menyasszony csak éjfélig volt fehér ruhában, utána átöltözködött. Az 1980-as években sokan választottak piros, fehér pöttyös menyecskeruhát. A koszorúslányok általában rózsaszín vagy égszínkék ruhákban pompáztak a menyasszony mögött a lakodalmas menetben.

            Varrónők voltak Csicsón: Klánik Józsefné Fábik Terus néni és menye Klánik Pálné Kósa Teri néni, Pázmány Jolán, Nagy Eszter, Barthalos Margit, Mikus Lászlóné Szalisznyó Izabella, Rehoregh Erzsébet, Nagy Mihályné Kálmán Terézia, Szabó Gyuláné Ruzsik Mária, Komjáthy Szilveszterné Csóka Éva, Földes Csabáné Németh Amália.

A menyasszony cipője

            Volt egy érdekes szokás a lakodalmi esteken. Amikor a menyasszony épp nem táncolt, a meghívott vendégek apróbb gyermekei ott sündörögtek, csellengtek a menyasszony körül. Alá is másztak az asztalnak, hogy még közelebb kerüljenek hozzá. Ezt azért tették, hogy ellopják a menyasszony cipőjét. Ugyanis azért a cipőért pénz járt. Amikor sikerült ellopni, a vőfély szót kért a tisztelt egybegyűltektől. Felkérte a násznagyokat, hogy váltsák ki a menyasszony cipőjét. Ők pedig fizettek érte. A gyerekek megkapták a jutalmat, a cipő visszakerült a menyasszony lábára, és folytatódhatott tovább a mulatság.

(A fotó 1990. december 15-én készült: unokahúgom Szalainé, Ádám Edina ellopta a cipőmet és várja a váltságdíjat, melyet a vőfély 500 korona értékben állapított meg...)

Lakodalmas gazsik

Gazsik voltak azok az emberek, akik este elmentek a lakodalmas házak elé leskelődni. Régebben, de a háború után is, ilyenkor általában nagy volt a trakta, jutott bőven mindenkinek, így a gazsi is kapott ízelítőt a vacsorából. Ha a házigazdának még jó bora is volt, akkor bizony az ifjú pár egészségére is ihattak. A gazsi, ha bőven kapott enni-inni, akkor elégedetten azt mondta, hogy „Ez bizony jó lakodalom volt!”. Tehát a faluban hírül ment, hogy a násznép jószívű volt és adakozó.

            A fotó még az 1980-as évek közepén készült: Balról: Ádám Adrianna (Androvicsné), Décsi László, Fél Erika (Esztergályosné), Benkóczy Judit (Kolocsicsné), Décsi Zsolt, Tolvaj Tibor, Nagy Benő, Kolocsics Károly, Benkóczy Imre.

Környékünkön, így falunkban is a gazsikat korábban inkább egyszerűen „tátogatóknak” vagy „leselkedőknek” nevezték.

Lakodalmi hét

            A lakodalmi hét azt jelentette, hogy már hétfőn nekiláttak a levestészta elkészítésének. Kedden kezdték el a szárazsütemények előállítását. Szerdán sütötték meg a krémes sütemények és torták lapjait.  Csütörtökön krémezték a lapokat és tortákat. Pénteken volt a nagy disznóölés és tyúkpucolás. Szombaton már csak hurcolkodtak a lakodalmas házhoz vagy később a kultúrházba, és ott megkezdték a húsleves főzését a katlanokban. 10-20 db tyúk került az alaplébe. Ez a finom leves volt az  alapja a ludaskása tarhonyájának és a főtt rizsnek is. A tyúkokat a kész levesből kiszedték, és a mellüket, combjukat megsütötték. Ezeket is felszolgálták fő ételnek rizzsel, sült vagy főtt krumplival és savanyúsággal. Ezek után jöhetett a kirántott hús majonézes krumplival. Éjfél után pedig disznótoros káposztát szolgáltak fel. Később már megjelent a káposzta erdélyi változata, a székelykáposzta knédlivel. De szolgáltak fel szaftos gombás húst krumplis fánkkal is. Még kihagytam az uzsonnát. Azt még az esküvő hivatalos része előtt szolgálták fel. Pecsenyéstálakon rakták az asztalra a finom sült kolbászt, véres és májas hurkát, sült oldalast és pecsenyét. Finom házi kenyér járt hozzá és általában savanyú uborka, csalamádé vagy egyéb savanyúság. Az attól függött, hogy az örömanyák mit főztek be nyáron. Fontos azt is megjegyezni, hogy a lakodalmi vacsorához a legközelebbi rokonság vitt „bótbelit”. Hogy ez mit jelentett? Nos, a meghívott vendég vitt egy tyúkot, tojást, lisztet, 1 kg daralisztet és sima lisztet, vajat, porcukrot, kristálycukrot, kakaót, egy tábla csokoládét, sütőport, vaníliás cukrot, rizsát (rizst). Ezekből kezdték sütni a levestésztát és a süteményeket. Később már elmaradt ez a szokás. Maradt az, hogy tortát süttettek, és azt vitték a nászajándék mellé. Az örömapa feladata a bor és a házipálinka beszerzése volt. Emellé már csak krakedlit és vizet tettek fel az asztalokra.

A képen balról: Benkóczy Imréné Magyarics Julianna, Fél Lajosné Kolocsics Erzsébet, Győri Pálné Bödők Jusztina, Kolocsics Mihály.

A lakodalmas nép kiszolgálói

            A faluban sok olyan asszony volt, aki nagyon finoman tudott főzni és sütni, és mindezt sok főre is meg tudta csinálni. Mert ugye nem mindegy, hogy valaki csak egy családnak főz, vagy több mint száz vendégnek. Ők emellett még sütöttek is. Finomabbnál finomabb süteményeket és tortákat. Mészáros Pálné Bödők Sarolta, Szalai Miklósné Bölcskey Eszter, Győri Pálné Bödők Jusztina, Bödők Károlyné Koczkás Irén, Vida Sándorné Beke Eszter voltak a főszakácsok. Vida Lajosné Barthalos Jolán és Vida Sándorné Beke Eszter különleges, pirított cukorból készült tortákat is készített. Az ő segítségükre voltak még ügyes asszonyok a rokonságból, szomszédságból és a menyasszony barátnői. A legközelebbi ismerősök pedig vállalták a mosogatást, a csibe- és tyúkpucolást, a levestészta és a tarhonya elkészítését.

 A képen 1990. december 15. Balról: Weinbergerné Magyarics Zsuzsanna, Androvics Mihály, Bödők Károlyné Koczkás Irén, Androvics Mihályné Ádám Adrianna, Károlyi Lajosné Ádám Irén, Misák Lászlóné Bencsik Zsófia, Tóthné Magyarics Gabriella, Beke Dezsőné Győri Irén.

Esküvői teríték

            Hogy miképp készült az 1980-as és 1990-es években az esküvői teríték, azt Tóthné Magyarics Gabriella mesélte el nekünk. Gabi 14 éves korától a somorjai szakközépiskolába járt elárusítónői szakra. Testvére, Zsuzsa pedig ugyanide pincér-szakácsnak. Mivel szerette a szakmáját és gyakorlatot is akart szerezni, így esküvőkön pincérnői munkát vállalt. Nem volt ez akkoriban könnyű munka, mivel néha 100 vendégnél kevesebbel nemigen volt lakodalmi vacsora. Neki a legtöbb vendége 180 fő volt. Már reggel 8 órától munkába álltak a húgával. Kezdték az asztalok összerakásával, ez akár déli 12-ig is eltartott. Aztán az asztalokra fehér abrosz került. Majd az uzsonnához felraktak egy tányért, kést, villát, poharat és szalvétát.         Míg tartott az esküvői szertartás, addig nekik le kellett szedni az uzsonnamaradékot, és újra kellett tálalni, hiszen mikor visszatért a kultúrházba a vendégsereg, következett a vacsora. Ekkor már a sekély tányérra levesestányér is került, valamint melléjük kis- és nagykanál.  Továbbá tiszta pohár üdítőnek vagy bornak és pálinkáspohár is az első koccintáshoz. A terítésnél nagyon pontosan kellett eljárniuk: a tányér két ujjnyira lehetett az asztal szélétől, balra került a villa, jobbra a kés élével befelé, valamint a nagykanál. A tányér felső részéhez került a kiskanál. Jobb kézhez közel pedig a poharak. A fehér papírszalvétát bal oldalra, a villa alá rakták – háromszögre vagy középen hajtva –, vagy kúposra tekerve a tányér közepébe helyezték. Ilyen egyszerűen tálaltak akkoriban. A legvégén még az asztal elejétől megnézték, hogy sorban vannak-e az elhelyezett evőeszközök. Ők általában így terítettek, bár néha volt külön kérés is. Ruhájuk fekete szoknyából és fehér blúzból állt. Ehhez dukált még egy pincérkötény és egy kényelmes lábbeli. Az egész lakodalmi vigasság alatt annyiszor fordultak a tányérokkal, ahányszor sorban jöttek a finomabbnál finomabb fogások. Tehát először volt az uzsonna, majd a vacsora. A vacsorán elsőnek a húsleves került az asztalra, főtt hússal és a levesben főtt zöldséggel, majd a ludaskása. Ezt követte a rántott hússzelet majonézes krumplival. Vacsora után édességként sütemény és torta került az asztalra. Éjfélre újra kellett teríteni a finom káposztához, vagy később divatba jött a gombás hús krumplis fánkkal, esetleg knédlivel. Gabiék csak a megrakott tálakat vitték ki az asztalokra, a tálakat előzőleg a szakácsnők rakták meg jó bőségesen. Természetesen a vacsora után a húsostálak még az asztalon maradtak, ezekből ki-ki kedvére csemegézhetett, ha megéhezett.

            Ennyi ételhez természetesen jó ital is dukált. Sör, bor, pálinka, kávé, üdítő, víz. Akkor bizony még nem volt zsúrkocsi, hogy azzal könnyíthették volna munkájukat. Mindennel szaladni kellett, ezért reggelre már jól elfáradtak.  Sok-sok szép emlék elevenedett meg benne, míg mesélt. Sose bánta meg, hogy vállalta húgával a felszolgálást. Nemcsak tapasztalatot szereztek, hanem még pénzt is kaptak, és az jól jött a tanulmányaik befejezéséhez.

A fotón Dudás János és Tóthné Magyarics Gabriella látható ahogy felszolgálják a levest. A fénykép 1980. március 22-én János nővérének Dudás Zsuzsannának az esküvőjén készült.

  Balról: Tóthné Magyarics Gabriella és húga Weinbergerné Magyarics Zsuzsa          

 Balról: Kustyán József, Tóthné Magyarics Gabriella, Weinbergerné Magyarics Zsuzsa

Androvics Adrianna, 2018 nyara