Régi dicsőségeink!
„A magyar népdal az egész magyar lélek tükre, a magyar nyelvvel egyidős. A magyarság történelme során kialakult és az évszázados –ezredes- használatban csiszolódott népzenei hagyomány anyanyelvünkhöz hasonló érték. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket.“ Kodály Zoltán írta le ezt a szép gondolatot, amellyel régi citerazenekarunk előtt is tisztelegni szeretnék.
A csicsói citerazenekar, 1980, kultúrház
Sztahó Lajos, Szabó Lajos, Szoboszlay Vince, Varga Margit, Károlyi József - Bozsó, Szabó János-Öcsi, Liska Károly
Nagy Károly, Varga Kató
Az elmúlt napokban felkerestem id. Szabó Jánost közismertebb nevén Öcsi bácsit, hogy meséljen nekem a citera zenekarról. Szerencsémre bele is kezdett a mondókájába, sőt arra biztatott, hogy keressem meg Szabó Juliskát is, mert a dalokról ő többet tud nekem mondani. Az egész történet kb. a 70-es évek elején kezdődött, amikor is id. Liska Károly bácsi otthon gyakorolgatott, vagy ahogy Öcsi bácsi mondta, „nyekergett“. Aztán gondolt egyet és összeállt Szabó Lajos bácsival. Úgy gondolták elmennek a kultúrházba próbálni. Ott szedték össze a régi nótákat is. Később további tagokkal bővítették ki a zenekart úgymint: Kolocsics Károly, id. Sztahó Lajos, id. Szabó János, Szoboszlai Vince, Nagy Károly csicsói lakosokkal. Szabó Juliska csak később állt közéjük 1975-ben, és 1979-ig énekelt szebbnél szebb népdalokat. Olyanokat mint: „Mért nincs minden lánynak kút az udvarában“, meg „Piros alma ne gurulj, ne gurulj“. Juliskát elmondása szerint a kíváncsiság vitte be a kultúrházba, aztán ott ragadt énekelni és citerázni is. A zene szeretetére szülei nevelték, édesapja citerát is készített, bár ő maga nem játszott rajta soha. Fellépő ruháit maga varrta és hímezte, ma is őrzi őket szekrénye belsejében. Örömmel csinálta azt, amit csinált. Élete legszebb korszakának nevezte ezeket az éveket, mert azt csinálhatta, amit szeretett. Elmesélte, hogy egy alkalommal meglátogatta őt Wurczell Gábor tanító úr, aki igaz nem tanította őt, de megjegyezte, hogy: „Juliska, maga olyan szívből tud énekelni”.
Voltak még a repertoárjukban más dalok is, mint: „Ez a kislány a keskeny ágyát magasra vetette“, „A nagy bécsi kaszárnyába“, „ Amott legel, amott legel“, „Debrecenben sütik a jó kenyeret“. Ez utóbbi Liska Karcsi bácsi kedvence volt. Visszakanyarodva a zenekarhoz, sokszor felléptek a kultúrházban, Csemadok napon Kolozsnémán, ahol szintén nagy sikert arattak. Zenéjükkel kísérték a Bencsik Vilmosné vezette táncosokat is. A környéken más citerás zenekar nem is volt, így minden alkalommal ők szolgáltatták a kultúrműsort. Hála Istennek nekem is volt alkalmam őket a 70-es, 80-as években hallani, hiszen mint szavaló kislány én is részt vettem ezeken a kulturális programokon. Öcsi bácsi is arra volt a legbüszkébb, hogy játékukkal sok embernek szereztek boldog perceket.
Később a zenekar tagsága kibővült Károlyi Józseffel Bozsóval, Vargha Katalinnal és Rozáliával. Az 1985-ös évtől Bozsó az akkori alapiskola tanulóival: Nagy Deniszával, Nagy Évával, Molnár Zsófiával, Beke Máriával és Nagy Zsolttal újra megalakította a citerazenekart, élükön kishúga Katika énekelt. A kolozsnémai Csemadok napon is szerepeltek nagy sikerrel.
Ezekben az években, amikor még hagyományőrző napokat tartottak a faluban, sokszor felhangzott a citera a tájházban. Be szép idők voltak! Amikor Öcsi bácsival beszélgettem, a legvégén huncutul rám kacsintott, megpödörte bajuszát, és odasúgta: szép idők voltak, fiatalok voltunk, kár hogy vége! Igen lehet, hogy vége, de a tűz még ott égett a szemében, mint ahogy a Juliskáéban is. Lehet, ha még egyszer volna rá alkalmuk, újra meg tudnák pengetni ezt a szép népi hangszert és felcsendülne a nóta. Öcsi bácsival a kosárfonásról, kenyérsütésről és az aratásról is beszélgettünk, de ezt majd legközelebb mesélem el. Folyt. köv.
Androvics Adrianna, 2013. október 3.