„A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” (Az Úr imája, Máté 6:9-13)

„Áprilisi meleg, Májusi eső, Júniusi langymeleg Árpát, búzát, rozst növeszt Finom cipóra.”

Hagyományos aratás, 1980-as évek - videófilm, 45MB, 6 és fél perc.

 Köszönjük Nagy Gézának, hogy megosztotta velünk ezt a felvételt. Köszönöm Bödők Donátnak, a videó méretre szabását.

A FILMEN SZEREPELNEK:

Molnár Józsefné Terus néni, Nagy Benőné Lina néni, Fél Gézáné Ili néni, Fél Lászlóné Jolán néni, Belák Lajosné Veronka néni, Szabó Kálmán-papa, Nagy Károly, Baros Sanyi, Hlad Fero, Németh Péter és unokája Gyula, Nagy Géza, Kustyán Jocó, idősebb Bödők Károly - Újcsicsó, Bödők Károly - Kertalja, Benkócziné Juliska néni, távolabb idős Lakatos Károly.

  Péter-Pál napján, június 29-én, megszakad a búza töve. El kell kezdeni az aratást. „Esik eső a harasztra. Haragszom én a parasztra, mert a paraszt akkor arat, mikor legjobban süt a nap.” Édesanyámat Fél Lajos kaszás (id.Fél Dénes nagyapja) tanította erre a versikére.

És hogy az idő jó legyen, a másik aratókezdő (július 2) szentet is megintették: „Sarlós Boldogasszony, ne sírjon kigyelmed, mert így a jó idő 4-5 hétre elmegy.” A férfiak kendervászon ümögben (ingben), gatyában, kalapban, a lányok, asszonyok hosszú ujjú rékliben, szoknyában, kendővel védték magukat a portól, naptól. A kaszához tokmányos tarisznya tartozott, a tokmánnyal, a kaszakűvel, a kalapáccsal és az üllővel. Ha Sarlós Boldogasszony sírós volt, bizony megtörtént, hogy kabátban arattak. A módosabb helyeken, vagy népes családoknál két kaszás kaszált, az első marokszedő (leány) lerakta a sásból font kötelet, erre a fél kévét. A második marokszedő a kéve másik felét, a kötöző pedig bekötötte. Ínséges időkben, a világháborúk alatt, jó, ha egy családban akadt egy kaszás, és egy utána menő, aki szedte és kötözte is a markot-kévét.  A kévéket kepékbe rakták. Egy kepe 18 kévéből állt, a 18. a „pap” trónolt a tetején. Mikor megszáradt a gabona a földeken, asztagba hordták, a szírűre (szérű: az udvar szélén kijelölt hely). Itt csépelték, nyomtatták a gabonát, kézzel, vagy ökrök, lovak befogásával. Az 1900-as évek elejétől már „masináztak”. A Rakodóra- Kertalja Duna felöli részére rakták az asztagokat. Itt hányták a gabonát a cséplőgépekbe. Az 1950-es évektől, már a szövetkezet idején, megjelentek a kombájnok. Az aratással könnyebben, gyorsabban haladtak, de még így is megizzadtak, nyelték a port a kombájnosok és az őket kísérő traktorosok, munkások. Az aratás után arató ünnepséget tartottak. Az aratókoszorút (Banda Ottó 1944-1990 készítette) végigvitték a falun, dalolva, táncolva. Este aratóbál volt, az egész falu mulatott. Sok mindent lehetne még mesélni az aratásról. A legfontosabb mezőgazdasági munkáról, amiből így vagy úgy, az egész falu kivette részét. Ma már szinte azt sem tudjuk, mikor aratnak. Az emeletnyi magas, klimatizált fülkével ellátott kombájnokkal, traktorokkal, egyéb gépekkel, összehasonlíthatatlanul egyszerűbb lett a munka. Ez azonban semmit nem von le az aratás jelentőségéből.

 A libapásztor gyerekek, ha látták, hogy valamelyikük libái tilosban, a vetésben járnak, ezt kiabálták: Kalisz, kalisz (kalász), liszkalisz. Libávó is, lúdda' is. Bánom, zsákot nëm hoztam, tarisznyábo nëm raktam. Valakinek libáji, de szeretnek kaszányi. Gyorsan lehajtották a libákat  a vetésről. Ha a csősz vette észre, az összes libát behajtotta, vagy megfogott egyet és elvitte a vetés gazdájának.  Onnan kellett aztán kiváltani a libákat.

 

 

 

 

 

További képek az aratásról - Picasaweb

 

 

Az első hagyományőrző napok az 1980-as években

 Szabó Kálmán-papa (1911-1985) és Nagy Hajnalka

Kontár Gyula (1931-1993) neves felvidéki fotóművész felvétele

 

 

 

 

 

Ezt a szót - paraszt - csak tisztelettel lenne szabad kiejteni.

 A paraszti kultúra a vidék vonzerejének egyik legfontosabb összetevője, a természettel való együttműködés, az életerő, a megbízhatóság forrása. Egy paraszt nem menekülhet el a tettei, hazugságai következménye elől, munkája közszemlére kitett, ezért megfontoltnak, szorgalmasnak kell lennie.

 Ökológiai szakértők, hiszen a saját életterüket kell megóvni a jövőnek. Nagyapáink - Apáink nem szemeteltek, felhasználtak minden hulladékot, ami a földeken, a ház körül keletkezett. Visszapótolták a földbe, amit a termény kivett belőle. Évente felújították az épületek, kerítések stb. hibáit, kimeszelték a házat, gondoskodtak fűtenivalóról, ültettek a kivágott fák helyett újakat. Gondoskodtak a vidékről, fákat ültettek a dűlőutak mellé, diófákat, gyümölcsfákat, akácfákat stb. Együttműködtek a szomszédokkal, akik általában tisztes távolban laktak, de ők voltak a legközelebbi segítség. Építettek, növényt ültettek, - állatot tenyésztettek, hasznosítottak minden hulladékot, és előállítottak hihetetlen sok gazdálkodáshoz szükséges eszközt, saját szükségletet fedező terméket. A felesleggel lehetővé tették, hogy más is hozzájusson hagyományos étkekhez. Megtanították az unokákat dolgozni, tanulni. Nem volt villany, kismorzsolót, kiskalapácsot, kiskapát, kisteknőt stb. készítettek a gyermekeiknek. Ezzel is fenntartották a hagyományt, a kultúrát stb. Igazi polihisztorok, amilyenek már nincsenek más szakmában. Meg kellene becsülni a parasztokat már csak azért is, mert az elmúlt 60 -70 évben a politika mindent megtett, hogy eltüntesse ezeket a becsületes, szerény, szigorú erkölcsű, egyszerű, önálló túlélő művészeket - hazánkban nagy sikerrel. Nemhogy nem segítették a megmaradásukat, hanem agyonterhelték árollóval, adóval, kulákozással, egyéb zaklatással, hazugságokkal szitokszóvá tették a nevüket.

 Túlnyomó részüket sikerült integrálni, azaz lezülleszteni vagy átképezni, gyermekeiket városban diplomás munkákba csábítani. De egy részük megmaradt igazi parasztnak, dolgozik birtokon, telken vagy tsz-ben, nem hőzöng, nem tüntet. Nagyon ritka kivételtől eltekintve. Szerencsére nem buták - azok nem boldogulnak parasztként - nagyon is helyén van a szívük-eszük, hiszen a munka, amit végeznek, igazi embert próbáló és embert faragó.

Interneten böngészve találtam itt: Origo.hu – Muschong bejegyzése, Nagy Amália