A Dunánál
(Hungarian)
1
A rakodópart alsó kövén
ültem,
néztem, hogy úszik el a
dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba
merülten,
hogy fecseg a felszin,
hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt
volna tova,
zavaros, bölcs és nagy
volt a Duna.
Mint az izmok, ha
dolgozik az ember,
reszel, kalapál,
vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy
feszült, úgy ernyedett
el
minden hullám és minden
mozdulás.
S mint édesanyám,
ringatott, mesélt
s mosta a város
minden szennyesét.
És elkezdett az eső
cseperészni,
de mintha mindegy volna,
el is állt.
És mégis, mint aki
barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a
határt:
egykedvü, örök eső módra
hullt,
szintelenül, mi tarka
volt, a mult.
A Duna csak folyt. És
mint a termékeny,
másra gondoló anyának
ölén
a kisgyermek, úgy
játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok
felém.
Az idő árján úgy
remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő
temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már
száz ezer éve
nézem, amit meglátok
hirtelen.
Egy pillanat
s kész az idő
egésze,
mit száz ezer ős
szemlélget velem.
Látom, mit ők nem
láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették,
ami kell.
S ők látják azt, az
anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha
vallani kell.
Tudunk egymásról,
mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a
jelen.
Verset irunk - ők fogják
ceruzámat
s én érzem őket és
emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám
félig székely,
félig román, vagy tán
egészen az.
Anyám szájából édes volt
az étel,
apám szájából szép volt
az igaz.
Mikor mozdulok, ők
ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt
-
ez az elmulás. Ebből
vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..."
- megszólítanak.
Megszólítanak, mert
ők én vagyok már;
gyenge létemre így
vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több
vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok
minden ős -
az Ős vagyok, mely
sokasodni foszlik:
apám-
s anyámmá válok
boldogon,
s apám, anyám maga
is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé
így szaporodom!
A világ vagyok -
minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely
egymásra tör.
A honfoglalók győznek
velem holtan
s a meghódoltak kínja
meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi
és Dózsa -
török, tatár, tót, román
kavarog
e szívben, mely e
multnak már adósa
szelíd jövővel - mai
magyarok!
... Én dolgozni
akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be
kell vallani.
A Dunának, mely mult,
jelen
s jövendő,
egymást ölelik lágy
hullámai.
A harcot, amelyet őseink
vivtak,
békévé oldja az
emlékezés
s rendezni végre
közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem
is kevés.
Publisher |
2004,
József
Attila
összes
versei.
Osiris
Klasszikusok,
Osiris
Kiadó,
Budapest |
Source of
the
quotation |
2004,
József
Attila
összes
versei |
|
Pri
Dunaji (Slovak)
I
V prístave dole sediac
na kameni,
díval som sa, jah pláva
kôra z dýň.
Sotva som, vo svoj osud
pohrúený,
čul vravu hladiny, tí
hlbočín.
Jak keby tiekol z môjho
srdca rán,
mútny, múdry bol Dunaj
velikán.
Jak svaly vo chvíli,
keď človek robí,
hobžuje, kuje, kope,
vlny tak
naply sa; praal, pukal
vetok pohyb,
ne ustal. A mne z tých
vĺn nevdojak
ma kývla: jak ona, ma
hojdaly
a vetku pinu mesta
vypraly.
A zamrholil dáď, no
kvapák príval
hneď ustal, uňho to len
rozmar bol.
A ja preds, jak kto z
jaskyne sa díva,
keď prí, pozeral som na
obzor:
jak večný dáď a
žahostajne dos
liala sa mdlá, prv
pestrá minulos.
Dunaj len tiekol. A
jak pacholiatko
v úrodnom lone matky, čo
jak v sne
preč hžadela, sa vlny
hraly sladko
a na mňa smialy sa, v
diaž nesené.
V príboji čias sa chvely
podobne,
jak v cintorínoch kríe
náhrobné.
II
Ja stotisíc u rokov
badám zrazu
hžadím na vetko to, čo
náhle zriem.
Chvížka a hotový je
celok času,
čo
s tisícami predkov
sledujem.
Ja vidím to, čo oni
nevideli,
bo kadý sial, zabíjal,
objímal.
A oni vidia, v hmote
znehybnelí,
čo nezriem ja, keď
vyznáva by mal.
My známe sa, jak
rados pozná muku.
Mne patrí minulos, im
dneok priam.
Ver píeme - oni mi
vedú ruku
a ja ich cítim a si
spomínam.
III
Kumánkou ma a otec
Sikuž zpola
a zpola Rumun bol, či
cele snáď.
Pokrm z úst matkiných,
to sladkos bola,
z úst otcových zas
pravdu mal som rád.
Hnem sa a oni, hža, sa
objímajú.
Pominutie. Preň zave
zosmutniem.
No z neho som. Uvidí,
povedajú,
a nebude nás, a nás
skryje zem!
Povedajú, bo oni, to
u ja som;
v tom moja sila napriek
slabostiam,
e skrze nich som nad
mnostvom a časom,
v prabunkách súhrn
vetkých predkov mám
sám Predok, delím-mnoím
bunky svoje:
v otca-ma blaene sa
rozloím,
a otec-ma tie rozdelia
sa v dvoje
a ja tak v Jedinca sa
rozmnoím!
Som svet čo bolo v
ňom, to v sebe čujem:
stá pokolení, čo sa
hrdúsia.
Podmanitežov vlasti
predstavujem,
aj iale podmanených
znáam ja.
Arpád a Zalán, Verbőczi
a Dózsa,
Slovák, Rumun, aj Turci,
Tatari
hmýria sa, víria v srdci
tomto, čo sa
s minulom slieva -
dnení Maďari!
...Ja pracova chcem.
Dostatočným bojom
je to, e prizna treba
minulos.
Dunaj má dneok vo
vlnení svojom,
aj dávne
s budúcim v ňom
splynulo.
Po boji predkov pokoj
mono hžada
v rozpomienke, ktorá naň
ostala,
no veci spoločné raz
usporiada,
to naa robota a
nemalá.
Ján Smrek
|