Beszélgettünk mamával Fél Karcsi bácsiról, testvéreiről, szüleiről, nagyapjáról.
A Fél Károlyok nemzetségéről. Ük, déd és nagyapáról, apáról és fiáról.
Az ükapa, Karcsi bácsi nagyapja varkocsba fonta a haját a füle mellett.
Valahogy így, mint a képen.
Ilyen varkocsa volt még Szabó Károlynak, Szabó Malvin néni nagyapjának,
Domonkos Irén, Malvin dédapjának. Ez anyám gyerekkorában volt, az 1920-1930-as években.
Más férfinak már nem volt varkocsa Csicsón.
Végh Dániel (1916-2001, esperes-református lelkész) nagytiszteletű úr nagyon szeretett Csicsón. Sokat sétálgatott, beszélgetett. Még fiatalemberként szolgált az egyházközségünkben 1945 és 1949 között. Amíg tudott, öreg korában is gyakran ellátogatott falunkba. Ez a történet valószínűleg 1946-ban esett meg. A tiszteletes úr sétálgatott az Alsó faluban. Szép, faragott sétabotja volt. Fehérváry Sanyi bácsi (1919-2004, asztalos) faragta neki. Fehérváry Imréék (akkor még az Alsó utcában laktak) előtt találkozott a kis Lacikával (Szoker, 1939-2005) és kisbaba öccsével, Lalival. Milyen helyes kisbaba! Szólította meg Lacikát a tiszteletes úr. Elvihetem magammal? Odaadom érte a botomat. Elviheted! Egyezett bele Lacika. Elcserélnéd a kistestvéredet a botért? Kérdezte az édesanyja. Ne aggódj anyja! Úgyis visszahozza! Nem tudja megszoptatni!
Ennek a történetnek, amit itt leírok, magam voltam szem és fültanúja az 1960-as évek végén. Még nem voltam tíz éves, de megragadt bennem az emléke.
Apámról Nagy Imréről szól és „cukros” Nagy Józsiról. A „cukros” Nagy család élénk fantáziával volt megáldva. Vagy megverve? A szülők fiatalon meghaltak, a (fél)testvérek, Icuka és Józsi öngyilkosok lettek. Mindnyájan a csicsói temetőben vannak eltemetve. Ahogy apám is, már rég. Nyugodjanak békében.
Józsi fiatal fiú volt, árva, a földműves szövetkezetben dolgozott azokban az években.
Apám csoportvezető volt és tavasszal ő mérte ki a tagoknak a háztáji földeket, itt tagföldnek nevezték, és a szövetkezeti földeket. A cukorrépát, marharépát egyelésre, kapálásra, és a kukoricát*. Ölmérővel mért, „öreg A”-nak is hívták, mert így nézett ki. Nagyjából 1,90 máter (pontosabban 1,896 méter =1m89cm6mm, a szántóföld vagy más mezőgazdaságilag hasznosítható területek meghatározására szolgáló nem hivatalos, népi mértékegység) a fesztávolsága. A kimért földeket a szélén karókkal jelölte. A karókat az asztalosműhelyben készítették. Tintaceruzával írta rá a neveket. Télen a karókat beszedték, a következő évben megint felhasználták.
Egy délután megjelent nálunk Józsi. Ketten voltunk otthon apámmal. Imre bácsi, szólította meg apámat. Kérésem lenne. Az én karómra azt írja, hogy J23. Jól van Józsi, ha ez a kívánságod, úgy lesz.
Ehhez kell tudni, mi az a J23. Abban az időben mindenki tudta: J23, Kloss kapitány fedőneve volt a Kockázat c. filmsorozatból. Mikor elment, apámmal egymásra néztünk és nagyon meg voltunk hatódva. Apám rászolgált a bizalomra. Józsi, amíg a szövetkezetben dolgozott, J23 fedőnév alatt hősként kapálta a kukoricát, egyelte a répát.
-
A kimérés eleinte névsor szerint történt. Mivel néhányan elégedetlenek voltak, később sorszámot húztak a tagok, és eszerint mérték ki a földeket. A cukor- és marharépa egyelése, kapálása, kukoricakapálás családi tevékenység volt. A gyerekeket is bevonták a munkákba. A cukorrépa után cukrot kaptak a tagok. Ősszel pedig törték a kukoricát, lovas kocsival, esetleg traktorral hazaszállították. Örömteli esemény volt, amikor apánk elvitt minket a JRD belső majorjába (az iskola helyén volt), a lóistállóhoz, hogy onnan kocsival menjünk a határba a kukoricáért. Apánk vagy maga hajtotta a lovakat, vagy legtöbbször Lad bácsi, aki kocsis volt, nekünk a legkedvesebb. Ismert és népszerű kocsis volt, főleg a gyerekek körében, Mészáros Kálmán bácsi. Ő sokat járt lovas kocsijával a falu utcáin. Ilyenkor a gyerekek, ha megengedte, de néha akkor is, ha nem, felkapaszkodtak a kocsijára. Élmény volt, amikor a lovait fürdette a házuk előtti Tóban. Otthon aztán összegyűlt a család, szomszédok, és fosztották a kukoricát, késő éjjelig is, amíg nem végeztek. A gyerekek füleltek, hallgatták a felnőttek, öregek meséit, katonatörténeteit.
Később ezeket a munkákat fokozatosan géppel végzett munka váltotta fel.
Rövid történet
Csicsó északi határa valamikor lápos, mocsaras vidék volt. Itt hömpölygött a Millér vagy Mire patak, vagyis Mély ér. A patak rászolgált nevére. Nagy esőzések idején ez a határrész tengerré vált. Ezen a területen van többek között Odolló, Böllő, Böllőköz, Bérittye (Bő rétje), Némőke, Farkasfőd (Farkasföld). A nádasokban nádi farkasok, toportyánok, újabb néven aranysakálok lakoztak. Népiesen toportyánférgek – fírgek, sőt csicsóiasan topolcsányok. Ezt a régi történetet nagyszüleim, szüleim mesélték: A Farkasfődön megtámadták a toportyánfírgek az ökrös szekeret. Kifogtak egy ökröt. Azzal visszamaradtak a farkasok. Egyszer csak haza jött az ökör. A ökör erős állat, agyonrugdalta a toportyánokat. És okos, egyedül is hazatalál.
Lovas katonák az első Csehszlovák Köztársaság idején
Az első Csehszlovák Köztársaság idején lovas katonának sok magyar nemzetiségű fiatalt soroztak be a hadseregbe, így falunkból is. Magyarok lévén jól értettek a lovakhoz, ezért többnyire lovas katonaként teljesítettek szolgálatot. Mint Katona Ferenc és Fábikné Beke Irén édesapja, Beke Károly (1902–1976). Róla van fényképünk is, mely 1924-ben készült Csehországban.
Itt látható.
Savanyú Jóska
Kaptam egy kedves levelet Szendi Tündétől, amelyet a Csallóközi históriák csapata nevében írt.
A Csallóközi históriák egy internetes játék. (Sajnos, már levették az internetről.) Persze, rögtön kipróbáltam, és Csicsóval kezdtem. A második história Rózsa Sándorról szól, a forrása Liszka József: Tündérrózsa. Csallóközi mondák és anekdoták. Dunaszerdahely. 2007. 77. o. Azt nem tudom, hogy Rózsa Sándor járt-e Csicsón, vagy errefelé valamikor. Azt viszont szomszédasszonyunktól, a sok történetet tudó, Véghné Domonkos Terus nénitől sokszor hallottuk, úgy mesélték neki, hogy Savanyú Jóska, az egyik hírhedt bakonyi betyár (nem a Sobri!) sokszor járt a falunk határában. Méghozzá a brezdányi (Hosszúkláb) csárdában! (Brezdányhoz köthető a Lesz még Csicsón búcsú! mondás.) Ott táncolt gyakran, és még milyen szépen!, a csicsói szeretőjével. Ezt a történetet még sehol sem írtam le, de gyakran elmeséltem magam is, ha volt kinek. De most ide is leírtam.
És a levél:
Sent: Monday, March 11, 2019 11:26 AM
Subject: elismerés és utólagos köszönet
Kedves Amália!
Bár személyesen nem ismerjük egymást, mégis úgy érzem, közünk van egymáshoz. Tavaly egy kisebb csapattal egy pályázat keretében sikerült elkészítenünk a Csallóközi Históriák
(https://www.csallokozi.historiak.sk/) nevű internetes játékot, amely során csallóközi településekhez kapcsolódó mondákat (hiedelemmondák, történeti mondák, helyi mondák), népmeséket, anekdotákat használtunk fel. A forráskutatás során kevés település akadt, amelyhez kapcsolódóan olyan összegyűjtött anyagot találtunk volna, mint amilyet ön készített Csicsóról. Az írásaiból sok mindent megtudtunk a faluról, és "A csicsói Lion-tó" története is önnek köszönhetően került bele a játékba.
Múlt héten csütörtökön Csicsón, az alapiskolában jártam, hogy a gyerekekkel kipróbáljuk a játékot. A hatodik osztályosokkal játszottunk; nagyon tetszett nekik. A legtöbbjük természetesen a csicsói történetekkel kezdte a kalandot. :) Nagy Edit és Bödők Terézia pedagógusok voltak segítségemre. Említettem nekik, hogy Csicsó esetében az ön anyagaiból is dolgoztunk, s hogy én már akkor akartam önnek írni, hogy kifejezzem csodálatomat, elismerésemet és köszönetemet azért a munkáért, amit végez, amit most ezúton teszek meg. Csicsó szerencsés falu, hogy van egy Nagy Amáliája. :)
Bízunk benne, hogy a Csallóközi Históriák is hozzájárul ahhoz, hogy felkeltse a gyerekek érdeklődését településük, Csicsó és régiójuk, a Csallóköz múltjának megismerése iránt.
Erőt, egészséget és további jó munkát kívánva,
a Csallóközi Históriák csapata nevében
üdvözlettel:
Szendi Tünde